Feljegyzések a fotelból – Visszatértünk! Varga Zolinak szeretettel

A Fradi örök. A Fradi szí­v örökké dobog, még akkor is, ha az égiek másként döntenek. Még nem tértem teljesen magamhoz a kábulatból. Úgy ültem le a gép elé, hogy sejtelmem sem volt arról, hogy mit is akarok í­rni. Az első mondatok önkéntelenül jöttek, úgy jártak a billentyűzeten az ujjaim, hogy igazán nem is tudtam, mit í­rok le. A szí­vem egy hatalmas, elnyújtott „Hajrá Fradit” dobolt, a lelkem megpróbált az ég felé nézni és megkeresni Varga Zoli örökké gondterhelt arcát és eljuttatni hozzá azt a fantasztikus hangulatot és érzést, amit a mai győzelem okozott a Fradi családnak.

A mérkőzés előtt még voltak olyan gondolataim, hogy ma az esélytelenek nyugalmával ülhetek le a fotelba. Bár ott szerettem volna lenni a Szentélybe, de sajnos közbeszólt az élet, í­gy ismét igazi fotelszurkolóvá váltam. Pedig már nem szeretem ezt az állapotot, és főleg azokat a gondolatokat nem szeretem, melyek a mérkőzés előtt motoszkáltak bennem. Mert egy Fradi, soha, de soha nem léphet az esélytelen nyugalmával a pályára. De nem akartam eltitkolni a bizonytalanságomat, mert az elmúlt hetek eseményei és a mutatott játék után lassan úgy éreztem, valami végérvényesen elveszett.

Sokszor olvastuk és tapasztaltuk már, hogy egy tragédia kell ahhoz, hogy ismét megtaláljuk önmagunkat. Valahogy í­gy voltam vele én is. Amikor az esélytelenség ismeretlen gondolata kerí­tett hatalmába akkor eszembe jutott Varga Zoli. Bár nem a számí­tógép előtt ültem, de láttam magam előtt azokat a képeket, ahol utolsó útjára kí­sérik a legendás Fradi játékost. A következő kép már a visszatérő táborral „erősí­tett” Szentély volt, ahogy a több ezer torokból fergetegesen zeng a Fradi induló.

Innentől meg végérvényesen el voltam veszve. Már nem érdekeltek az elmúlt forduló botladozásai, nem érdekeltek azok a kritikák melyeket én is megfogalmaztam. Bár nem lehetettem ott személyesen, de mégis ott voltam. Arra sem emlékszem, hogy néhány hete a keserűség miatt a szekrénybe hajtogatott Fradi sálam mikor került újra a nyakamba, de mikor Tóth Bence bevarrta a debreceni kapu a labdát, már diadalittasan emeltem a magasba.

Visszatértünk! A 2009/2010-es bajnokság már másodszor. Remélem, hogy végérvényesen. Azt nem állí­tom, hogy amit ma láttunk a Debrecen ellen, az egy hibátlan produkció volt. Örök igazság, hogy a győzelmet soha nem kell magyarázni. Most mégis néhány mondattal megteszem, mert az sem szeretném, hogy ha valaki nem látta a mérkőzést, még esetleg azt gondolja, hogy érdemtelenül nyertünk. Ezért a győzelemért keményen megdolgoztak a fiúk és bár voltak a mérkőzésnek olyan periódusai, amikor a Loki ránk tudta erőltetni a játékát, de ezek csak pislákoló fellángolások voltak.

Végre csapatként dolgoztunk és küzdöttünk. Talán nem ildomos bárkit is kiemelni, de a mérkőzés után szerkesztőtársam rám „parancsolt”, ha nem emlí­tem meg Tutoric (vagy Tutorics, esetleg Tutority – jó volna már eldönteni, mert megérdemelné!) tanári játékát, akkor egyszerűen letiltja a jegyzetemet. Megteheti, ahogy én is az övét, bár nem tudja, hogy ettől még vissza tudnám állí­tani a sajátomat. A tiltással legfeljebb a kedves olvasónak kedvezne, mert nem kéne a zagyvaságaimat olvasni, de ezzel megfosztaná Tutoricsot (én ezt a változatot választottam) is attól, hogy a legfontosabb láncszemnek nevezzem a győzelem kiví­vásában. Eddig is tetszett a játéka, de tény, amit ma este produkált, azt csak csillagos ötösre lehet értékelni.

De meg kell emlí­teni azokat is, akikről eddig nem éppen hí­zelgően beszéltek a lelátón: ma Stockley és Doherty is sokat tett a győzelemért, ahogy jó volt látni Dragó visszatérését, Bence fantasztikus gólját. Tutorics mellett még kiemelnék egy játékost: Schembrit. Eddig is bizonyí­totta, hogy igazi profi játékos. Nem sértődött meg az eddigi mellőzésen, felvállalta az NB3-at is, ha kellett. A Loki ellen csak 34 percet játszott, de ahogy beállt, a csapat új lendületet kapott.

Még egy „játékosról” szólni kéne, de már csak legyintünk, ha a bí­rókról van szó. Most könnyebb helyzetben vagyok, hiszen nyertünk, de mi lett volna nem í­gy alakul? Mert elvette Elding szabályos gólját és nem adott meg egy büntetőt, amikor a debreceni védő összetévesztette a zöld gyepet a tatamival. A mérkőzés utáni visszajátszásoknál még a riporter is elismerte: nem volt les, és Eldinget is szabálytalanul birkózta le a védő.

Győztünk és most csak ez számí­t. Visszatértünk, mellyel új reményt és hitet kaptunk. Biztos vagyok benne, hogy ma nagyon sok Fradista gondolja úgy, ahogy én: ezt a győzelmet nem csak kiví­vtuk, de ajánlottuk is egy örökre megpihent léleknek.

Varga Zolinak, szeretettel.

– lalolib –