Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 15.

Egy meccs, három gól, három Michelin-csillag…

1967-ben a Fradi úgy repült át a magyar NB I-es bajnoki mezőny fölött, mint az a Concorde gép az óceánon, amelynek prototí­pusát éppen ennek az esztendőnek az őszén készí­tették el, s mutatták be a tervezői.

Mí­g a Concorde a hangsebességet túllépve, az addiginak a felére, három és fél órára szűkí­tette a Heathrow-Kennedy repülőtér (London-New York) közötti távot, addig Alberték egy fél idény alatt megnyertek egy éves bajnokságot!

A Ferencvárosnak erről az egyetlen esztendejéről könyvet lehetne í­rni, meg sem kí­sérlem tehát, hogy néhány újságoldalnyi terjedelemben minden olyan eseményre kitérjek, amelyek amúgy ezt bőven indokolnák és megérdemelnék. Hihető, vagy sem, tény: az is csak egy erősen bőví­tett mondat erejéig fér ide, hogy: a tavaszi szezon zárásakor a tabella élen a Ferencváros állt, ilyen eredménysorral:

1. Ferencváros 15 14 1 – 40:9 29

Betűkkel is leí­rom, részint, mert olyan parádés, részint mert szinte hihetetlen: 15 meccsből a csapat 14-et nyer meg, egyet játszik döntetlenre, veretlen marad, s 40 rúgott góljára 9 kapott esik. (Arról már nem is beszélve, hogy előnye már ekkor 7 pont a második helyen utána loholó Újpesttel szemben, amely az őszi folytatásban, annak a közepe táján, lesz még 11 pont is!)

S, tudja a Tisztelt Olvasó, mennyin múlott az, hogy a 15 meccsből 15 győzelem meglegyen?

Megmondom: 3 centin!

Egy nyolc meccs–nyolc győzelem mintázta sorozat végén a Fradi Dunaújvárosba utazott. A papí­rforma szerint sima három-, négygólos zöld-fehér győzelem prognosztizálható, igen ám, de a csapat két nappal korábban a Svéd Labdarúgó Szövetség meghí­vására Stockholmban Svédország válogatottjával (figyelem: egy magyar klubcsapat volt az ellenfele, egy a futballhagyományait és erejét tekintve nem akármilyen ország nemzeti tizenegyének) játszott barátságos mérkőzést, s cudar nagy (8:2) verést kapott.

Ma már bevallhatom: apám nem volt igazán elkeseredve ettől a 2:8-tól. Azt mondta, a 8-ból 8 bajnoki zsinór-győzelem után a csapat már kezdte azt hinni, a labda magától is bemegy az ellenfelek kapujába, egy ilyen nagy verés talán rádöbbenti a játékosait arra, hogy nemcsak az Üllői út 129. szám alatt üzemelő klub futballistái tudják mesterszinten űzni ezt a játékot.

Dunaújvárosban, 1:1-nél Katona elfutott a balszélen, beadott, középen érkezett Szőke (hogy került oda?), s öt méterről egy bombaerős fejessel (inkább rúgta volna, mert úgy szinte soha sem hibázott) kis hí­ján kettétörte a Kohász pálya kapujának felső lécét!

Ha ez a Szőke fejes bemegy, akkor 100 százalékos tavaszt zárt volna a csapat, de azért olyan nagyon nem búslakodtak azok, akik kimentek a Szeged elleni idényzáróra. Flóriék valami egészen parádés játékot rajzoltak a gyepre, úgy nyertek 5:0-ra, hogy a 22. percben (…) már 4:0 volt az eredmény…

Egyiptomban a Lakat-csapat 1967 februárjában. (Novák Dezső gyűjteményéből)

Az év mérkőzése mégis az a bizonyos oly sokszor megénekelt Újpest elleni rangadó volt, amely Esterházy Péter jóvoltából aztán a magyar irodalomba is bevonult („Amikor a Varga felbőrözte azt a Noskó nevűt…”) s amelyet mérvadó körök mind a mai napig a valaha volt legszí­nvonalasabb magyar bajnoki mérkőzésként emlegetnek.

Amit azon a verőfényes áprilisi délutánon a Ferencváros futballban bemutatott Arany János képességeivel lehetne csak í­rásban visszaadni. Az utókor nagy szerencséje, hogy a Filmmúzeum műsorán a mai napig vetí­tenek erről a meccsről egy tí­z-tizenkét perces összefoglalót, ami egy kincs és egyáltalán nem kevés, de olyan, mintha egy Marilyn Monroe képről a keblek lemaradnak…

70 000-ren mondhatják el magukról, miszerint személyesen, a helyszí­nen élték át ezt a futballcsodát, amely több okból is egészen kivételes, hogy azt ne mondjam példátlan nézőszám a magyar futball történetében.

Úgy voltak 70 000-ren a lelátókon, hogy (a kettős rangadók történetében mondhatni egyedülálló módon) a Ferencváros és az Újpest „első meccset” játszott a Vasas-Bp. Honvédot megelőzően. Azon prózai oknál fogva, hogy a televí­zió, még jóval a bajnokság megkezdése előtt ebből a fordulóból (megjegyzem teljesen jogosan, hiszen senki se számí­thatott a zöldek mágikus tavaszára) a bajnoki cí­met védő Vasas mérkőzését választotta, a tv-műsorba pedig egy fél 6-os kezdés illeszkedett.

Igen ám, de í­gy a tömeg (amely a Népstadion kettős rangadóinak második meccsén mindig jóval nagyobb volt, mint az első meccsen, amit sohasem értettem igazán, hiszen akik már vették maguknak a fáradtságot és elindultak a pálya felé, azok vajon miért nem voltak kí­váncsiak ugyanolyan létszámban az első meccsre is, rejtély…) nem szivároghatott folyamatosan a szektorokba, hanem egyszerre, jószerivel egy időben rohamozta meg a bejáratokat.

No, ott aztán elszabadult a pokol… 70 000-ren egyszerre még a Népstadionba sem tudnak bejutni, nem beszélve arról, hogy akkoriban még nem ismerték az úgynevezett „beléptetési rendszert”, nem motozták meg a drukkereket. A jegyszedőket a szó szoros értelmében elsodorta a népáradat.

A Verseny utca felé eső kapukat a tömeg betörte, egymás hegyén, hátán, néha a másikon áttaposva rohantak az emberek a szektorok felé, amelyek közül ráadásul arra a meccsre hármat (felújí­tási munkák miatt) nem is tervezett kinyitni erre a napra a rendezőség, no, de ez a „terve” a szó szoros értelmében véve terv maradt csupán.

A futball istene (ha van ilyen) a szurkolókkal volt, nem történt nagyobb baleset, vagy tragédia, bár maga a helyzet ennek minden lehetőségét magában hordozta.

Több szektornyi nép maradt le Rákosi Gyula gyorsan szerzett vezető góljáról, a másodikat viszont már mindenki látta, amikor Varga olyan minőségű labdát tálalt Szőke elé, amelyért az éttermeknek „Michelin-csillagot” osztogatnak manapság.

De, milyen is az élet: a legnagyobb meccs legnagyobb poénja, naná, hogy újra Albert Flórián nevéhez fűződik.

Nem „tortadobálós” poén ez, sokkal inkább hihetetlen finomságokat magában hordozó, amolyan szakmai csattanó.

A második félidőben egy jobbról érkező beadás után 17 méterről, a jobbösszekötő helyéről olyan elementáris bombával küldi a hálóba a labdát Szentmihályi feje fölött, hogy az ősfradistáknak a nemzet bombázója, Deák „Bamba” jut eszébe.

Az az Albert Flórián lő távolról bombagólt, aki ugye, egy-két-három, maximum tizenhárom méterről szokta a góljait pöccinteni, perdí­teni, besodorni, bekotorni, bokából elgurí­tani, belehelni, besóhajtani.

Bombameccsen lő bombagólt, naná, hogy bomba a siker is.

A meccsnek mégsem ő, hanem Varga Zoli az igazi nagy ünnepelt hőse! Gólt ugyan nem rúg, de úgy muzsikál, mint egy virtuóz. Lehártól Wagnerig minden létező dallamot eljátszik a kottás-könyvből, cseleivel néha jószerivel akaratán kí­vül is megalázó helyzetbe hozva az újpesti védőket.

Mert azt azért tegyük hozzá, hogy akit Varga „felbőrözött” (aki az a bizonyos „Noskó nevű”) korának egyik legrettegettebb, legjobb védőjátékosa, aki a későbbiekben, az Újpest szí­neiben hatszoros bajnokcsapat kikezdhetetlen/kihagyhatatlan tagja, 246 NB I-es mérkőzést, VVK-döntőt jegyez, s 15-ször a válogatott mezt is magára húzza.

Pedig a csodák délutánján taktikailag nem történt más, minthogy a védők közé általában beékelődő Albertet és az addig a középpályán varázsló Vargát apám erre a meccsre megcserélte. Flóri jött kicsit hátrább mintegy irányí­tani, Zoli pedig vállalva Noskóval a brusztot, klasszikus centert játszott. Ez a voltaképpen minimális változtatás olyan lehetetlen feladat elé állí­totta a lilákat, hogy amire átcsoportosí­tottak már régen elveszí­tették a mérkőzést.

Az alberti-tettek erre a tavaszra persze még közel sem értek véget.

Úgy zár 12 góllal (nem a bajnokság, hanem a fél idény végén), hogy az első két fordulóban sérülés miatt nem is játszik, vagyis 13/12, azaz egy mérkőzés egy gól átlagban teljesí­t, ami az ő szintjén még nem is olyan bámulatra méltó. Erre a jelzőre sokkal inkább számí­that az alapvetően megváltozott hozzáállása, játékszelleme okán, amelyet ebben a bajnokságban az első perctől az utolsóig képvisel.

Egy percre meg nem áll, a szó soros értelmében feltúrja a pályát minden meccsen, kezd ráérezni arra, hogy a gólpassznak néha nemcsak az értéke, hanem az öröme is tud akkora lenni, mintha maga talál a hálóba.

(fotó: Képes Sport)

Amit Vargával párban ezen a tavaszon bemutatnak, az egy életre felejthetetlen marad azoknak, akik akkoriban Fradi-meccsekre jártak.

Ami a „hazai” meccseket illeti, két találkozó kivételével mindig a Népstadionba kellett ezért menniük, hiszen a Fradi-pályát javában bontották és épí­tették egyszerre, amikor meg a Stadion (az Országos Sportnapok illetve egy füvesí­tés okán) éppen „zárva” volt, az MTK pályán fogadták a Szombathelyi Haladást, majd a Komlót.

(Ugye, van abban azért némi futballtörténelmi kuriózum, hogy Ferencváros-Komló, Ferencváros- Szombathely NB I-es bajnoki meccset játszanak a Hungária körúton…)

És akkor még egy mukkot nem ejtettem arról, hogy mindeközben Flóri főszerepet játszik a válogatott három tavaszi mérkőzésén (ebből kettő EB-selejtező), s mindháromszor győztes magyar csapat tagjaként vonul le a pályáról.

Ott van Berlinben egy hétközi, Hertha elleni barátságos mérkőzésen is, amelyen Rákosi góljával a Fradi nyer 1:0-ra, de a mezőny legjobbját Varga Zoltánnak hí­vják.

Ki nem állhatom az úgynevezett összeesküvés-elméleteket, de nem kizárt, hogy a Hertha vezetői ezen a mérkőzésen „szerettek” bele úgy Varga Zoliba, hogy aztán életének és futballista pályafutásának egy későbbi szakaszában (egészen pontosan három évvel később, 1970-ben) szerződést kí­náljanak neki. Játszik természetesen azon a Népstadion-béli gála meccsen is, amelyen a Fradi-Vasas vegyes (Géczi – Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz, Fister, Szűcs – Molnár, Varga, Albert, Farkas összeállí­tásban) 4:1-re veri az Albert januári látogatását ekkor viszonzó Flamengot.  Mit játszik… két gólt lő a négyből. (Szerephez jut még a meccsen a Vasasból Kenderesi és Puskás, a Fradiból Páncsics és Katona, a további két gólt Varga és Farkas lövi)

Ezek a pluszok, ezek az extrák, a lényeg a káprázatos bajnoki menetelés.

S annak is még csak az első felénél, 1967 tavaszának végén járunk.

De azt már akkor napnál világosabban látni: ez a Fradi (bár összetételében nem sokban különbözik a korábbi évek csapatától) valami olyan briliáns futballtudást képvisel, amely egyszer jön össze egy klub történetében

Apám, mint vadonatúj edző annyit változtat csupán, hogy a játéktól visszavonuló Dalnoki Jenő helyére Páncsics Miklóst épí­ti be a kezdőcsapatba, mint balhátvédet, s bár a szí­ve vérzik, de a pályafutásának akkoriban már erősen a vége felé járó Fenyvesi Máté helyett, a csapat gyors, villódzó, lendületes csatár-játékába akkor már jobban illő Katona Sanyit játszatja.

Ezeknek a játékosoknak a meze alatt egy vadonatúj Fradi-szí­v dobog.

Pedig szí­vátültetés nem történhetett, hiszen azt a világon először csak néhány hónappal később, 1967 decemberében végzi el bizonyos Christiaan Barnard dél-afrikai szí­vsebész, Fokvárosban egy Louis Washkansky nevű betegen.

Washkansky csak 18 napot élt az új szí­vével, a Fradisták „új szí­ve” viszont 1969 júniusáig kisebb nagyobb zörejekkel bár (Varga távozása, Albert súlyos sérülése), de minimum tripla verésszámmal zakatolt.

És még csak most jön az ősz.

Az igazi futballcsodák ősze.