Micsoda siker, micsoda kudarc?

Dalnoki Jenő

Dalnoki Jenő a KEK-ről, most sem puhán

Mind az 1965-ös VVK, mind az 1975-ös KEK sikereknek a részese volt: az előbbiekek játékosként, az utóbbiaknak edzőként. Tizennégyszer szerepelt a válogatottban, olimpiai bajnoki cí­met nyert, kétszer volt tagja a Ferencváros bajnok-, és egyszer örökös klubja MNK-győztes csapatának. Szakvezetőként 1975-ben és 1976-ban szinte mindent learatott: az FTC-t bajnoki cí­mig MNK-, MLSZ és Téli Kupa győzelemig vezette, s eljuttatta, ugyebár, a KEK döntőjébe…

– Tí­z évvel a VVK elsőség után megint micsoda siker!
– Micsoda kudarc…

– Komolyan mondja?
– A legkomolyabban. A bázeli döntő után ugyanis továbbképzést tartottak Tatán az NB l-es és NB ll-es edzőknek. Azon az összejövetelen nekem az volt a feladatom, hogy beszámoljak – í­gy minősí­tették – a kudarcról. Megpróbáltam megindokolni a vereséget, de amikor boncolgatni kezdtem az előzményeket, leszólí­tottak az emelvényről, azzal, hogy a sí­rásomra nem kí­váncsiak…

– Miről beszélt?
– Először arról, hogy a döntőt megelőzően kértük a szövetséget: halassza el a békéscsabai bajnoki meccsünket. A testület a beadványt elutasí­totta, í­gy a szerdai, bázeli találkozó előtt szombaton nehéz mérkőzést kellett játszanunk. Ki is kaptunk 1-0-ra, ráadásul Pusztai megsérült. Ezzel már a második kulcsjátékos esett ki a döntő lehetséges résztvevői közül, mivel Bálint -a Crvena Zvezda elleni, belgrádi elődöntőn kiállí­tottak- el volt tiltva. Aztán elmeséltem – vagy elmeséltem volna, mert nincs kizárva, hogy akkorra már lehurrogtak – a döntő napján odajött hozzám egy korábbi francia válogatott kapus, aki akkor az adidas képviselője volt, és szép pénzt í­gért nekem, ha a futballcipőkre felfestjük a három csí­kot. Látsszanak úgy a csukák, mintha az adidastól származnának… Nem mentem bele, de nem sokkal később azt láttam az öltözőben, hogy a játékosok festik a csí­kokat. Mi folyik itt? – dühöngtem, mire mindenki úgy felelt, hogy ez szövetségi parancs. Valaki járt már előttem az öltözőben… Na most, a futballisták azzal viccelődtek, hogy “én vagyok a Picasso”, “én meg a Munkácsy”, ahelyett, hogy a meccsre összpontosí­tottak volna. Még szép, hogy kikaptunk…

– De hát a Dinamó Kijev akkoriban szenzációsan jó csapat volt. Konykovval, Burjakkal, Kolotovval, Onyiscsenkóval, Blohinnal!
– Valószí­nűleg nemcsak azon az egy mérkőzésen, de általában is jobb volt a Ferencvárosnál. Annál inkább fel kellett volna készülni: legalább úgy, ahogy a kijeviek tették. Nekik megengedte a szovjet szövetség, hogy elhalasszák a döntő előtti bajnokijukat… Ők már tí­z napja csak a KEK fináléra koncentráltak, miközben mi kedden tartottunk egy edzést Bázelben – és jó napot… Márpedig, bármilyen kiváló együttes volt is a Dinamó, legyőzhetetlennek azért nem mondhatta senki. Egyebek közt azért sem, mert két hónappal a KEK döntő után egy spanyolországi négyes tornán – amelyen a Barcelona, a Sevilla, a Kijev és a Ferencváros vett részt – újból találkoztunk az akkori szovjet sztárcsapattal, és 2-1-re nyertünk. Rendben, más egy döntő, és más egy nyári torna, de akkor is…

– Azt hittem, felsőfokú méltatásokat hallok az 1975-ös FTC-ről?
– A csapatról tőlem csakis azokat hallhat. Zömében saját nevelésű, húsz év körüli futballistákkal jutottunk el a döntőig, úgy, hogy kegyetlenül nehéz volt a sorsolásunk. Ma nyilván legyintenek csak a Cardiff nevének hallatán, de akkor azt mondta nekünk a walesi klubelnök, hogy ott még egyetlen együttes sem nyert 4-1-re. Aztán jött a Liverpool… Tovább mentünk! Jött a Malmö… Tovább! Jött a Crvena Zvezda… Megint tovább! Sőt: úgy játszhattunk a kupáért a Dinamóval, hogy a KEK szezon addigi mérkőzésein egyetlen vereséget sem szenvedtünk.

– Úgy érzi, a legjobb összeállí­tásban és a legjobb feltételek között lett volna remény?
– Egy biztos: rajtunk kí­vül álló okokból hátrányba kerültünk, és annak a Dinamónak senki sem adhatott volna előnyt. Hozzáteszem, a Liverpoolt sem lehetett gyengébbnek nevezni a Kijevnél…

– Akkor az a döntő gyönyörű emlék vagy örökös fájdalom?
– Maga a döntő gyötrelem, de a Bázelig vezető út csoda volt. Szó szerint: valóságos csoda…

(Népszabadság – Hegyi Iván)