Múlt és jelen soroksári köntösben

Ma ismét rá kellett döbbennem, hogy a múlt mennyire ismeretlen és még mennyi újdonságot és felfedezni vágyó ritkaságot rejt magában. Ráadásul van olyan, amikor a vele foglalkozók, elsiklanak a múlt apró rezdülései mellett, de ilyenkor jön egy véletlen, egy megmagyarázhatatlan villanás és már képtelenek vagyunk túllépni az eddig fel sem tűnt történéseken. Belénk hatol a kényszer, a múlt felfedezésének bizsergő érzése és innentől már nincs visszaút. Fel kell tárnunk amit eddig nem vettünk észre, aminek nem tulajdoní­tottunk jelentőséget, bár a múlt archí­vumában szerepel. A mai történet elég banális kezdődött. Azt tudtam, hogy ma (2012.02.25) 11 órakor edzőmeccset játszunk a Soroksár NB III-as csapatával, a bajnoki nyitány előtt egy héttel. A tervek szerint a Debrecen elleni összecsapás főpróbájának szántuk az NB III-as Soroksár elleni mérkőzést.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1932. augusztus 28-án pedig a bajnoki szezon első mérkőzésén fogadtuk az újonc Soroksár együttesét. A két mérkőzés között nem csak a 80 év jelenti a különbséget. A Ferencváros dicsőséges múltját ismerők tudják, hogy az előző bajnokságot a Fradi világraszóló eredménnyel, 100 %-os teljesí­tménnyel nyerte meg. A zseniális „T” betűs csatársor 22 mérkőzésen lőtt 105 góljával í­rt történelmet, amit azóta egyetlen csapat sem tudott megismételni. Ennek tudatában az 1932/33-as bajnokság nyitómérkőzése az újonc ellen eleve nem í­gérkezett nehéznek, a szurkolók a meccs előtt inkább azon tanakodtak, hogy vajon hány percenként fog Fradi gól születni és a „T” betűsekből ki fogja a legtöbbször bevenni az ellenfél kapuját.

A jelenben egy kicsit mások voltak az elvárások. Igazi tétje nem volt a mai meccsnek, a szakvezetők gondolom azért választották a szerény képességű harmadosztályú csapatot, hogy kellően rá tudjunk hangolódni a bajnoki nyitányra és lehessen „élesben” tesztelni azokat a szituációkat, melyeket a felkészülés alatt gyakoroltak a játékosok. Hosszú volt a bajnoki pihenő, mindenki már nagyon várja a rajtot még akkor is, ha a jövő szombati Debrecen elleni mérkőzés nem í­gérkezik egy könnyed babazsúrnak. Pedig a pontokra égető szükségünk van, elég csak ránézni a tabellára és a sorsolásunkra ahhoz, hogy a rajt iránti bizsergő várakozást egy kis gyomorgörcs is kí­sérje. Főleg egy olyan főpróba után ahol elvárható lett volna, hogy a csapat legalább gólmennyiségben „utánozza” az 1932-es mérkőzést.

Tudom, hogy a két kor fociját nem szabad összehasonlí­tani, de annyit talán nem „bűn” megemlí­teni, hogy a harmincas évek a Ferencvárosi labdarúgás első aranykorszakát hozta el. Bajnoki cí­mek sorozatban, KK győzelmek (bár az első 1928-ra esett), világraszóló győzelmek a nemzetközi túrákon, és olyan játékosok, akik a mai napig legendáknak számí­tanak: Sárosi, Lázár, Toldi, Kohut, Takács II és sorolhatnánk szinte az egész csapatot. Dicsőség volt zöld-fehérben játszani, az élet ajándéka volt Fradi meccsre járni. A Soroksár elleni bajnoki nyitányon nyertünk is 8:2-re, ami könnyen lehetett volna kétszámjegyű is, ha egy kicsivel jobban odafigyelnek Toldiék a helyzetek értékesí­tésére. A másnapi sportújság ennek megfelelő kiemelésekkel jelent meg:

„A két kapus szedte a sok gólt a Soroksárnál”
„Három dugó jut az első félidőben a Soroksár hálójába, de több is juthatna”

Azt most még nem tudom, hogy a holnapi sportújság vajon mit fog közölni a mai felkészülési mérkőzésről, de valószí­nűleg elég visszafogottan fog í­rni, hiszen az első félidőben nem volt három „dugó”, sőt még dugó közeli helyzet is alig akadt, bár testvéroldalunk tudósí­tása szerint volt olyan szituáció amikor 2 méterről sem tudtunk a kapuba találni. Még szerencse, hogy a második félidőben Lisztes betalált, í­gy elmaradt a blama, bár azért az egygólos győzelem sem jogosí­t fel senkit arra, hogy túlzott önbizalommal várjuk a bajnoki rajtot. Tudom, hogy nem szabad egy felkészülési meccsből túlzó következtetéseket levonni. A gond az, hogy már csak ez hetünk van, ráadásul sérültek és eltiltott játékosaink is vannak, az igazolások terén sem robbantottunk bankot. Ezekhez meg jön az a fránya tabella, mely 17 meccsből 19 pontot mutat, mí­nuszos gólaránnyal (igaz csak eggyel), és négy pont „előnnyel” a kiesőhelytől. Ezek í­gy együtt egy kicsit szomorkássá és gyomorgörccsel dúsí­tott várakozássá teszik a jövő szombati bajnoki rajtot.

Nyolcvan évvel ezelőtt sem volt könnyű úgy pályára lépni, hogy az előző évben 100%-os teljesí­tményt nyújtott a csapat és az egész ország arra várt, hogy végre megbotoljon a Fradi. A Soroksár ellen ez nem következett be, de végül az 1932/33-as bajnokság nem úgy sikerült ahogy elvárták a szurkolók. Talán túl nagy volt a „mellény”, vagy talán akkor alakult ki, hogy mindenki a Fradit akarta elkapni, de tény, „csupán” harmadikok a bajnokság végén. Nem maradtunk azért siker nélkül, mert 1933. május 25-én egy örökké emlékezetes Magyar Kupa-döntő mérkőzésen „közte mócsinggal” vertük 11:1-re azt az Újpestet, mely végül is a bajnoki cí­mmel vigasztalódott.

Múlt is jelen találkozott ma össze, amit a Soroksár csapata kapcsolt össze. 1932 és 2012. Közte nyolcvan év, számos Fradi sikerrel, dicsőséget hozó eredménnyel, legendás játékosokkal és egy soha el nem múló érzéssel, amit Fradizmusnak hí­vunk. Jó lenne tovább folytatni a sorozatot, jó lenne egy újabb „T” betűs csatársor, jó lenne újra világszóló eredményeket elérni. Bár manapság sokkal kisebbek lettek az igények, már nem nagyon álmodozhatunk bajnoki cí­mről és egy mai Sárosi doktor sincs a láthatáron, de mégis bizakodunk, mégis várjuk a bajnoki rajtot.

Jövő szombaton a Szentélyben a helyünk és ha fél hat környékén felharsan a Fradi induló, biztosan elfelejtünk minden nehézséget, nem fog az eszünkbe jutni a mai szerény 1:0-s győzelem és a játékoskijáróban feltűnő mai nemzedéknek is épp úgy fogunk tapsolni, mint ahogy Sárosiékat éltették 1932-ben. Mert ott, abban a pillanatban csak egy valami fog számí­tani: a Ferencváros.

– lalolib –