“Ó kapitány…kapitányom!…” – 22.
AZ OLIMPIÁK EMBERE EGY OLIMPIAI SELEJTEZŐBE BUKOTT BELE…
Az 1902-ben kinevezett Gillemot Ferenc volt az első, a jelenleg regnáló Dárdai Pál az 51. szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó válogatottnak.
Volt közöttük építész, rendőrfőnök, olimpiai bajnok, katonatiszt, sportújságíró, magyar-történelem szakos tanár, és világbajnok futballista is.
Ahány kapitány annyi sors, megannyi emberi dráma.
Voltak, akiknek egy meccs jutott, volt, akinek a gárdáját Aranycsapatnak hívták, volt, aki 9:0-s győzelemmel és volt, aki 1-8-as vereség után kényszerült távozni.
Sorozatunkban a magyar futball eddigi úgymond első számú edzői közül azoknak a sorsát, életútját, pályafutását elevenítjük fel, akik valamiért mély nyomot hagytak maguk után a legrangosabb honi kispad históriáskönyvében.
Történetük korrajz és kór-kép is egyben a magyar futball történelméből.
Amint az jelen sorozat fentebb olvasható soraiból, az állandó bevezetőből világosan kiolvasható, szándékaim szerint csak azoknak a szövetségi kapitányoknak a bemutatására, ténykedésre, munkálkodásuk hátterének feltárására szorítkoztam volna, akik huzamosabb időn át vezették a nemzeti tizenegyet, és mind eredményeikkel, mind személyiségükkel önálló fejezetet írtak a magyar nemzeti tizenegy történelemkönyvébe.
Egészen biztos, hogy a bevezető sorok írásakor a feltétlen reflexek „diktálták” a sorokat, talán így akartam tudat alatt felmentést adni magamnak az alól, hogy édesapám, dr. Lakat Károly szövetségi kapitányságának részleteit is boncolgassam.
Salgótarján (az utóbbi évtizedet leszámítva) mindig is dicsőséges vidéki fellegvára volt a magyar futballnak, szövetségi kapitányt azonban csak egyetlen egyet adott a magyar futballnak: dr. Lakat Károlyt.
Mindez persze a vak véletlen műve, hiszen apám mindennek volt mondható csak tősgyökeres tarjáninak nem. (Győrhöz, Szegedhez, Budapesthez, Tatabányához kötötte inkább az élete, a sorsa, az edzői pályán leírt karrieríve.) Bár ő azon ritka típusok közé tartozott, aki akár egy százlelkes faluban, akár egy sokszázezres nagyvárosban, ha a helyzete úgy hozta, tíz perc alatt tudott „őslakossá” válni, és a helyieknek sem volt több idejükre szükségük ahhoz, hogy bennszülöttként kezeljék a „Karcsi bácsit”.
A Bp. Honvédtól 1976 őszén történt meglehetősen brutális eltávolítása után edzői pályafutása során először kényszerült rövid pihenőre.
Kispesten az történt, hogy a tábornoki kar a szó szoros értelmében megunta, hogy halálra froclizza a tagjait a legkülönbözőbb megjegyzéseivel, sőt az öltözőből kiküldi akár a honvédelmi minisztert, vagy a legmagasabb rangú tábornokot is. Mi több, megengedi magának – megtörtént -, hogy amikor egy magát futballtudornak képzelő főkatona a kispesti pálya büféjének asztalára helyezett A/4-es papíron lerajzolta neki, hogy szerinte hogyan kellene felállni és milyen taktikát kellene követni a hétvégi rangadón, ő is kér egy papírlapot majd virtuóz módon gyorsan felskiccelte, hogy szerinte meg a mohácsi csatát hogyan kellett volna megnyernie a Tomori Pál vezette magyar hadseregnek.
Az akkori politikai és társadalmi berendezkedést, a hatalmi viszonyokat, a néphadsereg amúgyis felülreprezentált erejét ismerve, a fiaként (tehát, elfogultan…) mondom: egy percig sem csodálkozhatott azon, hogy 1956 januárja óta tartó NB I-es tréneri pályafutása során először, megköszönték a munkáját. (Ne szépítsünk: a sportújságírás nyelvén ezt úgy szokták mondani, hogy kirúgták. ) Menesztése, sok egyéb mellett azért is volt parodisztikus, mert elbocsájtása és az Internazionale (!) UEFA Kupából való kiverése között nem telt el több két hétnél.
Még így is szinte döbbenetes az adat: kispesti edzősége óta eltelt 39 év, az ő 96 NB I-es mérkőzésénél azonban azóta csak Tichy Lajos és Komora Imre ült többet a kispesti klub kispadján, ahol búcsúját követően ötvenszer (!) történt edzőváltás, ám a meccsszámokat tekintve a dobogós helyét meg sem tudta közelíteni senki.
Apám szövetségi kapitányi históriája csak annyiban kapcsolódik a Bp. Honvédnál történtekhez, hogy pályájában akkor először némi törés látszott bekövetkezni, hiszen nem valamelyik fővárosi NB I-es csapatnál, vagy örök tréneri színpadán, Tatabányán folytatta, hanem az élvonalból éppen kiesett, ennek értelmében éppen NB II-es státuszú Salgótarján invitálását fogadta el.
Generációjának sztáredzői közül Baróti Lajos, vagy Illovszky Rudolf például sohasem vállalt munkát a második vonalban (még csak az sem mondom, hogy rangon alulinak tartották volna ezt a fajta feladatot, csak így alakult a karrierjük), neki azonban egy percig sem derogált, hogy „csak” az akkoriban STC-nek hívott csapat edzője éppen.
Tudat alatt valahogy vonzódott a bányászokhoz (lásd, nem kevesebb, mint négy korszakát Tatabányán), remekül érezte magát a Karancs-alján is, és vele sem elégedetlenkedhettek, hiszen mindjárt az első alkalommal visszavezette az együttest az NB I-be, az élvonalban pedig voltaképpen újoncként simán benn is tartotta őket.
A kapitányi felkérést természetesen mégsem tarjáni csillogásának, hanem 1956 óta tartó edzői pályaútjának köszönhette.
Amikor Szepesi György lett az MLSZ elnöke, már első nyilatkozatainak egyikében nyíltan megmondta: egy olyan embernek szánja az első számú tréneri posztot, aki ezt a marseille-i kudarc bekövetkeztének pillanatától kezdve azóta már többször is megérdemelte volna.
Akkor még nem mondott nevet, ám nem volt ember az országban, aki ne tudta volna, hogy a remek rádióriporterből, majd bonni tudósítóból MLSZ-elnökké lett Szepesi kire gondol.
Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a Tizedes utcai lakásban (úgy este kilenc-fél tíz körül) megszólalt a telefon.
Én vettem fel, és amikor azt hallottam: -Szervusz, Szepesi György vagyok Bonnból!” már intettem is a fejemmel apám felé, megtetézve azzal az arcmimikával, amely önmagában jelezte: készüljön, mert nagy események következnek.
A tenyeremet a fehér telefonkagyló mikrofonjára tapasztva, nem tudva, csak erősen sejtve, hogy Szepesi mit akar (hol voltak még akkor mobilok, meg hívásvárakoztatások. a kifejezéseket sem ismertük) jeleztem neki:
– Vállald el!
2015-ben, azaz 36 évvel a történtek után már pontosan tudom, a legjobb szándékkal bár, de a lehető legrosszabb tanácsot adtam akkor az édesapámnak.
Az illetékesek által, nem is titkoltan, mindenekelőtt politikai okokból történt sorozatos távoltartása a kapitányi poszttól (mert a másik főok, jelesül a fröccs vitathatatlanul a megszokottnál erősebb szeretete nem lehetett komoly kifogás, hiszen ha az, akkor világbajnokságot nyert edzők sora lett volna kénytelen távol maradni hazája válogatottjának kispadjától, és akkor még csak a fröccsözni, és nem a konyakozni, meg viszkizni mérhetetlenül szerető, világhírnévig jutó trénerekről beszéltem…) ekkorra már annyira megtörte ebben a kérdésben, hogy eltűnt szeméből az a jellegzetes csillogás, amely 1966 és 1975 között jellemezte.
Apám hat mérkőzése a magyar A-válogatott kispadján (3 győzelem, 3 vereség) sem eredményei, sem jelentősége okán nem predesztinálná őt arra, hogy ebben a sorozatban szerepeljen.
Sokáig vívódtam is, hogy „válogassam-e”, de részint nem szerettem volna ama váddal szembesülni, miszerint „az apja kapitányi kudarcairól bezzeg nem beszél…”, részint eleve tudtam: az elfogultság vádját (írjak is bármit) úgysem kerülhetem el.
Ha van néhány ember ebben a magyar labdarúgásban, akinek múltjában titkolni, rejtegetni való nincs, ő feltétlenül közéjük tartozik, akkor meg miért ugornánk át, amikor ha rajtam kívül bárki (!) más lenne ennek a sorozatnak a szerzője, ha másért nem, az amerikaiaktól a Népstadionban elszenvedett vereség miatt úgyis besorolná a többiek közé.
Személyiségéről, tanultságáról, intelligenciájáról, parádés szakmai tudásáról, és mindenekelőtt eredményeiről néhány, a futballedzők munkáját autentikusan megítélni képes pályatársaim már köteteket írt össze, és miután kivétel nélkül valamennyien a futball és az írástudás avatott mesterei, tőlük a kritikai megjegyzések is hitelesek és elfogadhatók.
A magam részéről (szándékoltan azért, hogy ne érhessen az elfogultság vádja) kapitányi munkásságának csak és kizárólag a hibáit, a negatívumait gyűjtöttem csokorba.
A legnagyobb baklövést azzal követte el, hogy korábbi szép emlékeinek rabságától szabadulni nem tudván, szövetségi kapitány létére vezető edzőként szállt be az éppen zajló olimpiai selejtező sorozatba.
Az ő felkérése és megbízatása az MLSZ-től arra szólt, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokságra vezesse ki az A-válogatottat!
Tokió, Mexikó és München (arany, arany, ezüst) emléke azonban rabságba ejtette. (Itt jegyzem meg, hogy ugyanezt a hibát 1960-ban Rómában Baróti Lajos, 1972-ben Münchenben Illovszky Rudolf is elkövette kapitányként.) Miután, 1979 lévén, az első igazán nagy jelentőségű mérkőzéstől, a vb-selejtezők nyitányától még nagyon messzire voltunk (több mint egy évnyire, egészen pontosan 19 hónapnyira, ami rengeteg idő a labdarúgásban), vezetőedzőséget, s egyben felelősséget vállalt egy olyan csapatnál, jelesül az olimpiai válogatottnál, amelyhez munkakörileg nem volt semmi köze.
Még így is ért el szép sikereket, saját fülemmel hallottam egy Diósgyőrben lejátszott Magyarország-Lengyelország olimpia selejtezőt követően 15 000 embert skandálni: „Éljen Lakat, éljen Szepesi! Éljen Lakat, éljen Szepesi!”
Ám miután a moszkvai olimpiára való kijutás szempontjából a mindent eldöntő prágai mérkőzést 3:2-re elveszítettük, (ha döntetlent játszunk nincs az az égi vagy földi hatalom, amely leválthatta volna) máris ott tátongott egy hatalmas rés a pajzsán, ahol ütni, rúgni, vágni, sebezni lehetett.
Meg is tette ezt gyakorlatilag mindenki, akinek egyáltalán esélye lehetett arra, hogy kapitányként a helyébe lépjen, ráadásul néhány olyan akkoriban még véleményformálónak számító újságíró is a fejét kezdte követelni, akik addig a legnagyobb és „leghűségesebb” támogatói voltak, és mondhatni naponta tettek neki „hűségesküt” hol személyesen, hol lapjaik hasábjain!
Az olimpiába bukott bele egy olyan ember, akinek az olimpia volt élete egyik főműve (a mai napig nincs a világon olyan futballedző, aki két ötkarikás arany és egy ezüstéremmel rendelkezne), hiszen a hat A-válogatott mérkőzésnek (amelyek közül már csak a Kovács Ferenc érából megörökölt finnek elleni visszavágó számított tétmérkőzésnek, és ezt meg is nyertük, bár nem számított az égvilágon semmit) az a bizonyos amerikaiak elleni 0-2 sokkal inkább hangulatilag tett alá, mind érdemét, tétjét és lényegét tekintve.
Fontos tétel: Szepesi ezt követően „szeretett ki belőle”, és „szeretett bele” a következő kapitányba, és akkor még nem szóltam arról, hogy azt a máig emlegetett „ősbűnt” a legkülönbözőbb okokból voltaképpen egy „C”-válogatott állította elő.
(Az egy teljes más kérdés, hogy az a „C”-válogatott öt góllal verné azt, amelyet ma „A”-válogatottnak hívnak.)
Hogy miért a C-válogatott lépett pályára azon az elátkozott napon a Népstadionban annak száz okát tudnám felsorolni, de miután ezekből úgy kilencvennyolc az ő mentségéül szolgálna, inkább eltekintek tőle.
Arról viszont szólnom kell, hogy ekkor már ő sem volt a régi!
Talán csak abban, hogy rengeteg támadási felületet adott maga ellen, egy percre sem fogta be továbbra sem a „pörös száját” és a fröccsöt sem szerette kevésbé, mint annak előtte!
Az a generáció (Alberttől, Benén, Göröcsön, Mészölyön, Farkason át Európa-és világklasszisok soráig) akik számára ő professzornak számított, és akiknek a nyelvét maga is anyanyelvi szinten beszélte, már visszavonult a futballtól (egyik legkedvesebb játékosát a tokiói olimpia gólkirályát, Bene Ferencet éppen első A-válogatott mérkőzésén, a csehszlovákok ellen búcsúztattuk), az új generációra (Nyilasi, Törőcsik, Kiss Laci és a többiek) már közel sem hatottak úgy edzői, pedagógia módszerei, amelyekkel Albertékat másodperceken belül maga mellé állította, és akikkel a legnagyobb magasságokat is meghódította.
Ez már nem az ő futballvilága volt, dacára annak, hogy mindez csak a kapitányi posztot tekintve igaz, hiszen brutálisnak minősíthető leváltása után Tatabányán még volt egy olyan reneszánsza, amely a bajnokságban ezüst- és bronzérmet hozott a Bányásznak, no és mellékesen a Real Madrid legyőzését.
Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét és ma venném fel azt a bizonyos Bonnból érkező telefont azt mondanám apámnak:
„Az isten szerelmére, el ne vállald!”
Hat semmire sem jó meccsért teljesen felesleges volt egy szinte csak jelesből álló edzői bizonyítványon foltot ejteni.
Kapitányként igazán még megbukni sem tudott, hiszen az első vb-selejtezőn már Mészöly Kálmán ült a válogatott kispadján.
Az a Mészöly Kálmán, aki…
Következik: Az első Mészöly-korszak
Vélemény, hozzászólás?