“Ó kapitány…kapitányom!…” – 24.

A BOTRÁNYFILMET MA 12-ES KARIKÁVAL VETíTENÉK…

Hogy Mészöly Kálmán jó választás volt a kapitányi posztra, azt mi sem bizonyí­tja jobban, mint az a senki által meg nem kérdőjelezhető tény, miszerint a magyar válogatott végül nem a 2. helyen csusszant be a spanyolországi világbajnokság 24 résztvevője közé, hanem Angliát is megelőzve csoportgyőztesként zárta a selejtezőket!

Igaz, speciel az angoloktól oda-vissza kikaptunk (Budapesten 3-1-re, Londonban 1-0-ra), de még ez sem veszélyeztette a csoportelsőséget, mert a románok ellen szerzett 3, a norvégoktól begyűjtött 4, és a Svájccal szemben kiharcolt 3 pont már úgy is elegendő volt az első helyhez, hogy az utolsó mérkőzés eredménye (Londonban az angolok ellen) nem osztott, nem szorzott.

Mészöly bölcsen választott, amikor Mezey Györgyöt vette maga mellé másodedzőnek, (pályaedzőnek, segí­tőtársnak, szakmai támasznak, mindenki válassza ki a számára legszimpatikusabb megjelölést), mert ők ketten nagyszerűen egészí­tették ki egymást.

Mezey a Bp. Spartacus- BVSC-MTK útvonalon jutott el a válogatott kispadjáig (ebben a tekintetben ugyanúgy végigjárta a tréneri szamárlétrát, mint a Vasas legendája), és miután a válogatotthoz szóló felkérésekor az MTK-val már neki is volt egy bajnoki bronzérme, senki sem mondhatta, hogy érdemtelenül és edzői előzmények nélkül lett a szövetségi kapitány első számú segí­tője.

Tréneri habitus tekintetében a két ember ég és a föld, Mezey hangját is alig lehetett hallani, amikor beszélt, Kálmán ezzel szemben, egy „Szerbusztok, hogy vagytok?” köszönéssel is képes volt betölteni egy termet.

Ám nem is ez volt a legfontosabb és legszorosabb összekötő kapocs közöttük.

Inkább az a felismerés, hogy nem kezdtek egymás elleni értelmetlen párharcba, nem ví­vtak presztí­zscsatát abban a kérdésben, melyikük a jobb edző, inkább egyesí­tették azt a bennük rejlő tudást, amely összegződve aztán a vb-selejtezők váratlanul nagy sikerét hozta.

Mezey csendje és a benne rejlő lenyűgöző szakmai tudás tekintélyt parancsolt, Mészöly sodró mozgósí­tó ereje, dinamizmusa (no, meg persze fantasztikus játékos múltja) és a játékosokra gyakorolt hatása volt a töltete annak a bombának, amelyet a válogatott 1981-ben a vb-selejtezőkön robbantott.

Egy generáció számára maradt örök emlék a románok 1-0-ás legyőzése a Népstadionban (Fazekas góljával) majd az a sima 3-0, amellyel leléptük Svájcot (ez Nyilasi Tibor nagy meccsének bizonyult és közel sem csupán a két gólja miatt) a biztos kijutást jelentő Norvégia elleni 4-1 pedig már maga volt a népünnepély.

A publikációk, az elemzések, a futballról szóló könyvek, vagy éppen a mai dátumozású „visszaemlékezések” alapján ekkor ugyan már régen „beteg volt a magyar futball”, ám ez a „beteg” 1981. október 31-én 68 000 tomboló nézőt vitt ki a Népstadionban, egy spanyolországi repülőjegyet érő meccsre, amely amúgy egy órányi játék után még csak 1-1-re állt.

A hátralévő időben azonban a norvégok legjobbja, (és egyben góljuk szerzője) bizonyos Tomas Lund kénytelen volt rádöbbenni arra, hogy repüléstől való félelme miatt teljesen feleslegesen tette meg autóval az Osló és Budapest között lévő 1981 (!) kilométernyi utat.

Az a Kiss László, akit Mészöly már éppen lecserélni készült (és aki az első norvégok elleni találkozón szerzett felejthetetlen „löbbölős” gólja óta a közönség egyik kedvencévé avanzsált) 25 perc alatt fejelt és rúgott két gól, amelyek közé még Fazekasnak is befért egy találata, í­gy amikor a játékvezető véget vetett a mérkőzésnek, a Népstadionban uralkodó hangulat szinte már az Ezüstcsapat egy-egy nagy győzelme utáni légkörre emlékeztetett.

Valóban szinte hihetetlen volt, hogy novemberben már csak a Towert megnézni utazunk Londonba, és valós izgulnivalójuk Marineréknek van, akiknek csak a magyar válogatott legyőzése ad szabad utat a spanyolországi világbajnokságra.

(Londonban egy nagyon szoros, kiegyenlí­tett meccsen éppen az emlí­tett Paul Marinernek a góljával győzött Anglia, í­gy állt elő az a helyzet, hogy a Wembleyben lejátszott mérkőzés lefújása után a győztes és a vesztes öröme és boldogsága között voltaképpen nem lehetett jelentős különbséget tenni.)

Minden okunk meg lett volna a felhőtlen örömre, nyugodtan készülődhettünk volna a világbajnokságra, ha jó magyar szokás szerint nem jön közbe egy olyan botrány, amelyről előzőleg az égvilágon senki nem gondolta volna, hogy botrány lehet belőle, sőt…

A kitűnő rádiós rendező, László György azt találta ki, hogy kamerával és mikrofonnal követi végig a válogatott (azon belül is Mészölyre fókuszálva) Norvégia elleni mérkőzése napjának minden pillanatát, a tatai edzőtáborból való elindulástól az összecsapás lefújásáig.

Remek munkát végzett, hiszen a 49 perces dokumentumfilmben minden benne van, ami egy virtigli (legyen az akár egy nemzeti válogatott) futballközeget hitelesen visszatükrözhet.

A rendező (no meg maga a főszereplő) ott követték el a hibát, hogy nem mérték fel igazán jól a magyar tévénézők tömegének 1981-es ingerküszöbét, tolarenciáját, hiszen amiből akkor elementáris botrány lett azt manapság akár 12-es korjelöléssel is vetí­thetnék a mozikban, vagy mutathatnák be a televí­zióban.

Mészöly megengedte, hogy bemikrofonozzák a mérkőzés teljes másfél órájára, í­gy a filmben minden betű szerint úgy hangzik el, ahogy az a futballpályákon (talán már a „boldog békeidőkben” is) hétről hétre, mérkőzésről mérkőzésre elhangzani szokott!

Csak azokat nem közvetí­tette a tévé, pontosabban: nem hallotta több millió ember!

Az elementárisan nagy tét (mégis csak egy vb-részvétel kiharcolása forgott kockán) Mészölyből kihozta a minden gátlást levetkőző, vérbeli edzőt, aki nem úgy üli végig a kilencven percet, mint egy tál csokoládés puding.

Csak úgy repkedtek a szalonképtelen (ha úgy tetszik: a nyomdafestéket már nem tűrő) kifejezések Kálmán szájából, amelyek akkoriban „vért kí­vántak”.

Olyan kritikai össztűz zúdult a kapitányra, amelynek szele kis hí­ján lesöpörte a kispadról.

(Ha nincs a vb-selejtezős csoportgyőzelem, minden bizonnyal le is söpri)

Egy árva szóval sem állí­tom, hogy minden edző ugyaní­gy meccselt volna a magyar-norvégon (Mezey György például hasonló szituációban – habitusánál fogva – például egészen biztos, hogy más kifejezéseket használ, másként reagál, másként figyelmeztet, másként buzdí­t), ám ez közel sem az emberi minőségek közötti különbséget jelzi, csupán azt, hogy alaptermészetünknél fogva mindannyian mások vagyunk, a nagy tét mindenkiből más reakciókat vált ki, a legkülönbözőbb szituációkat másként éljük át, vagyis, az LGT-vel szólva: „Mindenki másképp csinálja.”

A film esetében elsősorban a tömegpszichózis hatott, hiszen amikor egy úgynevezett belső vetí­tésén még a tévés-premier előtt bemutatták, akkor szinte kivétel nélkül minden lapban elismerő kritikát kapott, senki egy árva szóval sem emlí­tette, hogy ebből botrány lesz!

Emlékszem, hogy az akkori legtekintélyesebb futballfórum, a Népsport labdarúgó-rovatának vezetője, Németh Gyula volt jelen azon a bizonyos elővetí­tésen, és amikor visszatért a szerkesztőségbe, azt mondta: „Remek film, nagy siker lesz. A Kálmán mond benne néhány cifrát, de hát ez nem az Erzsébet-rendi apácák teadélutánja.”

Gyula bácsi nemcsak futballszakí­ró, hanem gyakorló edző is volt, kevesen ismerték úgy a labdarugóközeget, a futballöltözők és a kispadok világát, mint ő, és kevesen voltak hozzá hasonlóan kritikusak ugyanezzel a közeggel szemben, í­gy megengedő véleménye a filmről feltétlenül autentikusnak volt mondható.

De ugyaní­gy gondolta szinte mindenki, aki valóban otthonosan mozgott a futballvilágban, aki többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy az edzők mit élnek át még a hétközi, tétnélküli edzőmeccsek alatt is, nemhogy egy sorsdöntő vb-selejtezőn, és, bizony-bizony, vannak közöttük olyanok, akik káromkodni szoktak.

A tömeg azonban egészen másként gondolta!

Dacára annak, hogy 2015-ben egy ValóVilág-adás két perce alatt több, Mészölyével össze sem hasonlí­tható triviális káromkodás hangzik el, mint amennyi elhangzott abban a ma már „botránykőként” emlegetett Mészöly-filmben, a „Szőke szikláról” szólva mind a mai napig felemlí­tődik ez a mozi.

Pedig, csak minden í­zével és porcikájával együtt élt a játékkal, még ha közben mondandójának megformálást illetően nem is a Nyugat szerzőinek nyelvezetét használta.

Aki újságpapí­rhoz, tévé kamerához, vagy rádió mikrofonhoz jutott végig vert rajta, a legkeményebben és legdurvábban azok, akik életükben talán akkor láttak először futballról szóló filmet.

Sok támadást kapott azért is, amit a félidőben a játékosoknak mondott.

Tény: félszavakkal, félmondatokkal beszélt, elharapott utalásokat tett, de aki értett a futballhoz az pontosan tudta, hogy mire céloz, mire utal, mire hí­vja fel éppen a figyelmet.

Teljes mértékben meg kell védenem a félidőbeli alakí­tását, mert ha a legszélesebb néptömegek számára érthetetlenül is, de hajszálpontosan azt mondta, amit ott és akkor mondania kellett.

Soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy talán ez a félidőbeli „a Mészöly nem mondott semmit” fellépés alakí­totta az akkori 1-1-es állást a végső 4-1-es győzelemmé!

Sokáig, a kelleténél, a hasznosnál, az igazságosnál, ha úgy tetszik az egészségesnél sokkal hosszabb ideig tartott a Mészöly-film feletti polémia, a végén már ott tartottunk: mindenki Kálmán káromkodós mondatait idézte és egy szó nem esett arról, hogy közben amúgy, kijutottunk a világbajnokságra.

Felmentésül az elsöprő erővel bí­rálóknak talán annyit megengedhetünk: akkoriban még nem létezett bulvár, nem voltunk edzettek a milliók előtti triviális beszédre, a valóságshowkról azt sem tudtuk, hogy eszik vagy isszák őket, az újságok cí­mlapjain nem jelentek meg öles betűkkel olyan káromkodások, amilyeneket akkoriban még otthon, szűk családi körben sem nagyon engedtek meg maguknak az emberek.

Ezért tudta szétbombázni a film Mészöly nagy sikerét, a vb-részvétel kiharcolását, ezért él talán még ma is jobban az emberekben néhány filmkocka a kockás zakós, káromkodós szövetségi kapitányról, mint amennyien látják maguk előtt Kiss Laci remek fejes gólját, amely a 4-1 felé vezető úton elindí­totta a válogatottat.

Kálmán derekasan küzdött, harcolt az igazáért a kritikusok hadseregével szemben, de aztán feladta, nem utolsó sorban azért, mert mégis csak egy világbajnokság előtt álltunk.

Az Argentí­na, Belgium, Salvador hármas (Argentí­nát leszámí­tva) nem is tűnt olyan borzongtatónak, általános volt a vélemény: ebből a csoportból tovább lehet jutni. Még akkor is, ha mindenki tudta: nem egészen két évvel korábban, 1980-ban a belgák Eb-ezüstérmet nyertek az NSZK mögött.

Hogy végül ez mégsem sikerült annak hosszú a története, és nem is a világbajnokságon kezdődik.

Jóval korábban, még itthon.

A Rába ETO ugyanis Verebes József vezényletével elkezdett magyar futballtörténelmet í­rni.

És (ha hihető, ha nem) ez nem tett jót a válogatottnak!

Nem is lennénk magyarok, ha a legnagyobb katyvaszt nem mi magunk kevernénk saját fazekunkban.

Következik: 14 percre a csodától