“Ó kapitány…kapitányom!…” – 41.

Csank Jánoson az „egri kölykök” sem segí­tettek…

Csank János, az Ózdi Kohász, a Debreceni Universitas SE, és az Eger egykori kapusa, a későbbi egri, békéscsabai és váci edző úgy lett szövetségi kapitány, hogy kinevezése pillanatában éppen nem volt csapata Magyarországon.

Meglehetősen ritka az ilyesmi a kapitány-történelemben, hiszen az első számú tréneri posztra az esetek döntő többségében úgynevezett slágeredzőket szoktak választani, olyan szakembereket, akiknek éppen nagyon fut a szekerük, akik eredményeikkel, egy, a válogatott szempontjából rendre katasztrofális pillanatban szinte kí­nálják magukat, mint „egyetlen megoldást”, akiknek személye abban a pillanatban a legkevésbé támadható, mind a szakma, mind a szurkolók oldaláról.

Csank úgy jutott a tréneri szakma csúcsára, hogy Mészöly Kálmán harmadik kapitányi korszaka éppen lejárt, és bár utolsó meccsén, már tétnélküli Eb-selejtezőn 1-0-ra nyertünk Izland ellen (a Fáy utcában lejátszott találkozóra 3000 néző volt kí­váncsi), és sem ő, sem a szövetség nem akarta tovább folytatni a közös munkát.

Az elválás (azt azért ne feledjük: egy aktí­v játékos korában világklasszis futballistáról beszélünk, aki szövetségi kapitányként háromszor dirigálta a nemzeti tizenegyet, és 61 hivatalos mérkőzésen ült a nemzeti tizenegy kispadján) a magyar szokások szerint egyáltalán nem volt elegáns: Mészöly nem akart ugyan maradni, de azt joggal sérelmezte, hogy a szövetség akkori elnöke, Laczkó Mihály telefonon közölte vele, ha netán akarna, akkor sem folytathatná a munkát, mert az elnökség leváltotta…

Talán ez volt az a pont a magyar labdarúgás meglehetősen regényes történelmében, amikor először amolyan kizárásos alapon, ha úgy tetszik, „jobb hí­ján” választottak szövetségi kapitányt!

Ez egyáltalán nem Csank Jánost, sokkal inkább az akkori magyar futballhelyzetet minősí­ti, hiszen az igazi nagy nevek már vagy voltak (némelyikük többször is) kapitányok, vagy semmi pénzért nem vállalták volna a posztot. A tréneri derékhad tagjai vagy nem rendelkeztek a kapitánysághoz elengedhetetlenül szükséges speciális karizmával, vagy nem volt kellő tréneri múltjuk, vagy hallani sem akartak arról, hogy ezt a végül törvényszerűen bukással és nagy presztí­zsveszteséggel járó tisztséget elvállalják.

Csank minden tekintetben megfelelő alanynak látszott arra, hogy a következő „áldozat” legyen, hiszen ekkoriban már sokkal inkább rizikós vállalás, mint látványos mennybemenetel volt kapitánynak lenni.

(Még akkor is, ha az újságokban és a kamerák előtt a választottak mindegyike természetesen az „óriási megteszteltetés” szófordulatot használta kinevezésének pillanatában.)

Azt egyáltalán nem lehet mondani, hogy eredmények tekintetében ne lett volna megalapozott az illetékesek választása.

Csank akkor már 12 éves edzői múltat tudott maga mögött (akkoriban ez még nagyon sokat számí­tott, elképzelhetetlen lett volna például az, ami Dárdai Pál esetében történt, miszerint valaki úgy kerüljön az edzői piramis csúcsára, hogy előtte egyetlen NB I-es mérkőzésen sem ült a kispadon), és bár fővárosi csapatnál addig még nem dolgozott, a Békéscsabával Magyar Népköztársasági Kupát, a Váccal pedig NB I-es bajnokságot (!) nyert.

Ahogy mondani szokták: benne volt a levegőben, hogy egyszer majd szövetségi kapitány lesz, arra azonban kevesen tettek volna fel nagyobb tétet, hogy ez már 1996-ban bekövetkezik.

A nagy tanácstalanságra tökéletesen jellemző: Mészöly az utolsó meccsét 1995 novemberében játszotta az izlandiak ellen, és dacára annak, hogy mindenki előtt nyilvánvaló volt a távozása, az MLSZ elnöksége csak a következő év márciusának harmincadik napján mentette fel hivatalosan a tisztségéből.

Ekkor bí­zták meg az elnököt azzal, hogy kezdjen tárgyalásokat az éppen klubnélküli trénerrel (előtte a görög Proodeftiki Pireusz nem igazán nagynevű, másodosztályban szereplő csapatánál tette meg élete első és eleddig utolsó külföldi edzői kí­sérletét, nem véletlenül: ha van tréner, aki igazán csak magyar klub-csapatoknál tud kiteljesedni, akkor azt Csank Jánosnak hí­vják), és mindenképpen állapodjon meg vele.

A szerződést április elsején (micsoda nap…) í­rták alá, de tovább már nem lehetett húzni, halasztani a döntést, hiszen 10-én a horvát válogatott látta vendégül a magyar nemzeti tizenegyet Eszéken, és hogy csak egy világklasszist emlí­tsek közülük: Davor Sukerrel a balszélen!

Számomra felejthetetlen élmény: az eszéki mérkőzés megkezdése előtt úgy alakult, hogy kettesben vágtunk át a pályán a kapitánnyal, Csank a kispad, jómagam a sajtópáholy felé tartván.

Az edzői lélektant viszonylag jól ismerve pontosan tudtam, ilyenkor már sem okos, sem bugyuta kérdéseket nem szabad feltenni, egy, a fejében már régen a meccset játszó kapitánynak, most viszont nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, mit hordoz a szinte már kezeihez nőtt fekete mappájában.

Még arra is emlékszem, hogy a kezdőkörben jártunk, amikor János megállt, és a kezembe adta a titokzatos dossziét.

Kettéhajtottam, az egyik oldalán egy fehér papí­rlap, a másikon egy gyerekcsapat képe nézett vissza rám.

– Kik ők? – kérdeztem a képre bökve.

– Az első csapatom, az Eger kölyök III. – mondta, majd hozzátette: – Amióta edző vagyok, ők minden meccsemen velem vannak.

Sokat (a bárki által gondoltnál is jóval többet) mondott el mindez a többnyire rendre morcos, a bajusza alatt mindig dünnyögő, sokkal inkább a fanyarságra, mint a jópofáskodásra hajlamos edzőről, még akkor is, ha az egri „kölykök” azon az eszéki meccsen nem segí­tettek neki.

Ott bizony Csank János első válogatottja (Hajdu – Telek – Sebők, Jagodics – Lendvai, Horváth A., Illés, Arany, Nagy N. – Orosz, Egressy összeállí­tásban, amelybe aztán a kilencven perc során még beszállt Madar, Szekeres és Lisztes Krisztián is) olyan sima 4-1-es vereséget szenvedett, hogy jószerivel játékosainknak közük nem volt a meccshez.

A találkozó nem ment tétre (Csankot egyébként is arra szerződtették, hogy vigye ki a válogatottat az 1998-as franciaországi világbajnokságra, egy olyan csoportból, amelynek tagjai – a magyar nemzeti tizenegyen kí­vül – Svájc, Norvégia, Finnország és Azerbajdzsán legjobbjai voltak, és a csoport második helyezettjének a pótselejtezős lehetőséget garantálta) mégis nagyon fájó volt a vereség.

Nekünk, „kí­vülállóknak” a kilátástalan játék, Csanknak többek között saját bemutatkozása okán.

És ha egy üzlet rosszul indul.

Sok-sok évvel a történtek után visszatekintve is szinte hihetetlen, hogy az április első napján kinevezett kapitány egyáltalán megélte az első vb-selejtezőt!

Első öt mérkőzéséből négyet (!) veszí­tett el (nyerni is csak a nem igazán jelentős erőt képviselő Egyesült Arab Emí­rségek ellen tudtunk), ami még akkor is lehangoló, ha a horvátok után Ausztriával, Angliával és Olaszországgal meccseltünk.

A kapitányt a villámbukástól az mentette meg, hogy a tanévet győzelemmel kezdte, ráadásul akkor tudott nyerni, amikor igazán kellett és irányí­tása alatt először tétre ment a játék.

Szeptember elsején a Népstadionban a finneket fogadtuk a vb-selejtezők nyitányán (ki gondolta volna, hogy az utolsó meccs Helsinkiben milyen elementáris fordulatot hoz majd, mind a kapitány, mind a válogatott játékosainak életében), és egy meglehetősen parodisztikus góllal, (már akkor is!), de nyertünk.

Az történt, hogy egy előreí­velés után a finn középhátvéd (felszabadí­tási szándékkal) átfejelte a labdát a kapujából kifutó és egyértelműen százszázalékosan biztos mentési helyzetben lévő kapusán, Niemin, és ez már önmagában gólt jelentett volna, ám Csank váci gólkirálya, Orosz Ferenc azért még biztos, ami biztos alapon utána futott és majdnem a gólvonalról a hálóba segí­tette.

Senkit nem érdekelt igazán milyen játékkal, a lényeg az volt, hogy nyertünk, megszakadt a kudarcsorozat, arra azonban senki sem számí­tott, miszerint elkezdődik a gyilkos, lélekölő, és egyetlen (igaz, az volt a legfontosabb.) kivétellel, a kudarcunkkal végződő gyilkos harcunk a mérkőzések utolsó perceivel.

Nem hiszem, hogy a magyar futball történetében van még kapitány, aki annyi győzelmet, vagy döntetlent engedett ki a kezéből a mérkőzések másfél óráinak utolsó 10-15 percében, mint amennyit kiengedett Csank János.

A finnek elleni győzelem után azonnal Norvégiába utaztunk, és az a meccs prototí­pusa volt a nagy magyar véghajrák drámájának.

Az is örök emlék marad számomra, hogy a mérkőzés tudósí­tójaként a kései lapzárta miatt a 83. percre szinte kész voltam a beszámolóval (összeállí­tások, mérkőzésleí­rás, általános bí­rálat, a játékosok egyéni értékelése), amelynek elemei a mérkőzés állását, a számunkra remek 0-0-at tükrözték.

Aztán következett hét lidérces perc, amikor nemcsak a magyar válogatott omlott össze a pályán, hanem magam is a sajtópáholyban.

Egy idegenben, erős ellenféllel szemben kiví­vott 0-0-s vb-selejtezőnek a tudósí­tása minden elemében más tartalmú és hangvételű kell, hogy legyen, mintha kikapunk, ráadásul nem is a talán elviselhető minimális egy góllal, hanem egyenesen 3-0-ra!

Hogy a magyar csapat elemeire hulljon, én pedig kezdhessem a munkát elölről (legalább is annak a bí­rálati részeit illetően, szinte minden szavában más tartalommal) az elsőtől az utolsóig, azt egy Kjetil Rekdal nevű játékosnak köszönhettük közösen, aki végrehajtotta ama hihetetlen bravúrt, hogy 7 perc alatt három gólt lőtt a magyar válogatott hálójába.

A bravúrosnak látszó 0-0-ból í­gy lett 0-3, és akkor már komolyan kezdtük keresni a véghajrák drámájának emberi és szakmai okait.

Nem mentünk vele sokra, hiszen amikor legközelebb újra nagyon fontos selejtező következett (addig nyertünk ugyan Azerbajdzsánban 3-0-ra, de az 1996-ban még gyerekjátéknak számí­tott ahhoz képest, ami mostanában várna a magyar válogatottnak a mára Bakivá lett akkori Bakuban) és Svájcba utaztunk, ismét lecsapott az utolsó percek szelleme.

Ekkor egy svájci-török, bizonyos Kubilay Türkyilmaz nevét jegyeztük meg egy életre, aki a 83. percig engedett bennünket reménykedni a 0-0-ban (ez remek eredmény lett volna, csakúgy, mint az esetleges oslói döntetlen…) aztán egy „atombomba-töltetet” küldött a Sáfár Szabolcs által őrzött magyar kapuba.

(Megint a biztos, megint a kézben lévő 0-0-ból lett 0-1.).

A svájci nem egy vicces nép, de ha hihető, ha nem, még ennél erősebb „tréfát” is elsütöttek ellenünk, de azt már Budapesten, a Népstadionban lejátszott visszavágón.

A 40 000 néző már a „biztos” magyar győzelmet ünnepelte, amikor egy végső kétségbeeséstől ihletett svájci támadás végén, a jobboldalról középre lőtt labdát a csokik és az órák országának akkori gól-miniszterelnöke, Stéphane Chapuisat az ötösön belülről két térdre ereszkedve fejelte a kapunkba.

A norvégok (1-1) és az azeriek elleni hazai meccseken (3-1) az öltözőben maradtak az utolsó percek démonjai, és í­gy esett, hogy az utolsó fordulóra a 2. helyen állva, pótselejtezős helyen fordultunk úgy, hogy hazai pályán Finnország és Azerbajdzsán kivételével egyetlen igazi riválisunkat sem tudtuk legyőzni!

Abból a szempontból azonban mindez teljesen lényegtelen volt, hogy ha Finnországban csak egy pontot szerzünk, már miénk a pótselejtező joga.

A finneknek mindenképpen győzniük kellett ugyanezért.

És Helsinkiben, azon a soha sem felejthető „ki-ki” mérkőzésen a 90. percben a finnek vezettek 1-0-ra!

Ám akkor Keresztúri András a baloldalról végezhetett el egy szögletrúgást…

Következik: Egy világ nevetett rajtunk…