“Ó kapitány…kapitányom!…” – 45.

A királynak szép volt a palástja, de kiderült, hogy alatta meztelen…

Lothar Matthäus 2005. de­cember 18-án, Miamiban, Antigua és Barbuda válo­gatottja ellen ült utoljára a magyar válogatott kispadján.

Egyszerűen nem mulaszthatom el, hogy le ne í­rjam annak az együt­tesnek az összeállí­tását, amely a végül 3-0-s győzelmünkkel végző­dött mérkőzésen a piros-fehér-zöld szí­neket reprezentálta, mert ta­lán mindennél jobban jellemzi azt a korszakot, amelyet a világ egyik valaha volt leghí­resebb futballistá­ja szövetségi kapitányként a kispa­dunkon eltöltött.

A sok meccsen még nem el­használódott ellenféllel szemben a Rabóczki (Vlaszák) – Vermes (Regedei), Böjte, Koller (Balog Z.), Vanczák (Takács Z.) – Vadócz, Feczesin (Kapcsos), Tőzsér, Priskin (Majoros) – Rajczi (Bori), Sitku (Ferenczi) összeállí­tású nemze­ti tizenegy diadalmaskodott, és ha a lexikonaggyal bí­ró szurko­lók is hosszasan elgondolkoznak egyik-másik név olvastán, misze­rint ki is volt és hol játszott egyi­kük, másikuk, akkor állí­tom: nem bennük van a hiba.

Ez a meccs tökéletesen leképez­te a magyar válogatott Matthäus-korszakát.

Már a helyszí­n és az ellenfél önmagáért beszélt, az összeállí­­tást illetően pedig azért nem ér­demes részletekbe bocsátkozni, mert teljesen felesleges dolgok­ra az ember ne vesztegesse az ide­jét, meg a laptop használódásáért is kár.

Mindez azonban a derék Lothar kapitánykodásának már a hattyúdala volt (az összeállí­tást nem menti az sem, hogy néhány kül­földön játszó nagyobb névre nem számí­thatott), no, nem mintha a nyitány olyan nagyon sokkal fénye­sebb lett volna.

A fogadtatásra mindenestre nem lehetett panasza, amikor ak­kori menedzserének, Pellády Pé­ternek hathatós közreműködésé­vel a Bozóky Imre-Puhl Sándor pá­ros a Partizantól Budapestre csábí­­totta, a magyar nép a száját tátotta csodálkozásában és földig hajlott a megtiszteltetéstől.

Ez azért nem volt teljesen a vé­letlen műve (ne feledjük: 1990-ben Lothar Matthäust nemcsak arany­labdával dí­jazták, hanem a világ legjobb sportolójának is megvá­lasztották, ami futballista esetében igazán egyedi), egy ilyen kvalitás ellen ágálni első közelí­tésre maga a virtigli szakszerűtlenség, hogy azt ne mondjam, a merő rosszindulat.

Ezért történt, hogy ha valakinek minden elnéztek és mindent megengedtek a magyar futballban, akkor azt a valakit feltétlenül Lothar Matthäusnak hí­vták!

Még azon sem csodálkozott senki, amikor első nyilatkozatainak egyikében mély megdöbbenését fejezte ki azért, mert a Balaton FC-ből (akkoriban rövid ideig í­gy nevezték a Siófokot) senki sem tagja a válogatottnak, holott a csapat az élen áll a bajnokságban.

Valamivel később aztán ő maga is rájött, hogy a Balaton FC-re bajos lenne egy olyan válogatottat épí­teni, amellyel az a célja, hogy kijusson a 2006-os németországi világbajnokságra, ám miután a magyar futball akkorra már vérbeli klasszisok nélkül tengette mindennapjait (Nyilasi, Détári, Törőcsik formátumokra gondolok, tehát szó sincs a Puskás- vagy Albert-szint visszasí­rásáról) ha a BFC-től el is tekintett, de őszintén szólva Gerán, Husztin és Torghellén kí­vül mást nem köszönhetünk a kapitánykodásának.

A többiek, akik a keze alatt cí­meres mezbe bújtak, már vagy ismertek voltak mindenki számára, vagy soha sem lett volna szabad odáig jutniuk, hogy a legjobbakat képviseljék.

Már annak jelzésértékűnek kellett volna lenni, hogy a szövetséggel való megállapodása után nem rohant azonnal Budapestre, nem látott mindjárt egy mindent átfogó szorgos munkához, hanem elment egy jó nagyot vakációzni Dubaiba, és a bemutatását követően csak február közepe táján tűnt fel Budapesten.

Szólni ezért azonban nem mert neki az égvilágon senki, hiszen akkor még hétrét görnyedve tisztelegtünk a nagysága előtt.

Tény: a magyar labdarúgás történetében ő volt a negyedik, aki világklasszis futballista volt korábban (Puskás Ferenc négy, Bozsik József egy mérkőzést töltött a válogatott kispadján, a legtovább Mészöly Kálmán működött a maga hatvanegy meccsével), í­gy aztán, ha ő azt mondta egy futballistára, hogy az márpedig válogatott szintű labdarúgó, akkor senki sem akadt, aki elmondta volna neki, hogy az illető a sereghajtók között kullogó klubcsapatában is csak elvétve tartalék…

Talán ez volt az a pont, ahol a minden szempontból világfiként viselkedő Lothar (előfordult, hogy helikopterrel utazott egy-egy meghí­vása szí­nhelyére; olyan szállodákban lakott, amelyekben államfők szoktak, hogy a minden korábbi szövetségi kapitányok fizetésének sokszorosára rúgó bérét már ne is emlí­tsem) a szó szoros értelmében kicsúszott a magyar futballt felügyelők, és annak mindenkori történéseiért felelősséget viselők kezei közül, pontosabban azok kontrollja alól!

Félreértés ne essék, senki sem irigyelte tőle a főúri életmódot, a teherautó raklapnyi fizetést, a Magyarországon megszokott viselkedésmódtól minden szempontból tökéletesen elütő, néha gőgös, néha fennhéjázó, néha kifejezetten nagyképű magatartást, mert akkoriban futballügyekben már ott tartottunk, hogy bárkinek kifizetjük a világ minden kincsét, sőt, elnézzük neki fejedelmi szokásait is, csak nyerjünk már meg végre egy komoly meccset, vagy legalább legyen némi esélyünk egy Eb-re vagy egy világbajnokságra való kijutásra.

Lothar Matthäus úgy élt közöttünk, mint egy király országa valamelyik gyarmatán, de miután (és ez tagadhatatlan) volt egy kifejezetten kedves, szimpatikus, szerethető énje is, igazán nagy botrány még a legvadabb húzásaiból sem támadt soha.

Már az kellően irritálta a magyar szurkolókat, hogy ittlétének kevés olyan hónapja volt, amikor a neve ne merült volna fel valamelyik európai klubcsapat lehetséges vezetőedzőjeként (a török Besiktas és a skót Hearts konkrét ajánlatot tett neki), de amikor a Bundesligában valamelyik együttes gyengébben szerepelt, akkor is azonnal az ő nevével lett tele hazája sajtója, holott (és ez talán az egyik legérdekesebb fejezet a Matthäus-regényben) éppen Németország maradt számára a bevehetetlen vár, sem bármelyik klub, sem a Nationalelf soha nem tartott igényt a munkájára!

A legnagyobb baj (mint ahogyan az a futball esetében mondhatni természetes) mégsem Lothar maní­rjaival, hanem magával a futballunkkal volt.

A német világsztárnak egy olyan csoportból kellett volna a németországi vb-re vezetnie a piros-fehér-zöld nemzeti tizenegyet, amelyben Svédország, Horvátország, Bulgária, Izland és Málta szerepelt még rajtunk kí­vül, amelyek közül Izlandot például már nem is kezelhettük ní­mandnak, hiszen korábban többször is kí­nos vereségeket szenvedtünk ellenük a különböző selejtezőkön.

Bármilyen furcsán is hangzik, de Lothar Matthaus magyarországi szövetségi kapitánykodásának legnagyobb eredménye (a tétmérkőzéseket tekintve) az volt, hogy Izlandot aztán oda-vissza sikerült legyőznünk!

Ezzel szemben a három naggyal szemben a hat mérkőzésen egyetlen győzelmet sem tudtunk aratni, két döntetlenre és négy vereségre futotta – 1-10-es gólkülönbséggel!

A csoportban Matthäusszal végül ugyanúgy a 4. helyen zártunk, mint elődjével Gellei Imrével, a világranglistán a 66. helyről néztünk felfelé az földkerekség futballválogatottjainak a felére, de a legnagyobb baj talán az volt, hogy mérkőzések sorának lejátszása után, nemhogy a közönség, de maga a kapitány sem tudta volna megmondani: melyik is az igazi, a legjobb magyar válogatott.

Szinte minden mérkőzésünket más összeállí­tásban és más taktikával játszottuk, soha annyi rögtönzés és szinte magyarázhatatlan döntés nem született, mint az ő időszakában.

Miként magatartását, úgy válogatási elveit és gyakorlatát is a totális végletesség jellemezte, tucatszám dobta el, vagy fedezte fel játékosok egy-egy csoportját.

Önkritikát, mondhatni, egyetlen egyszer sem gyakorolt, a selejtezőkön való eredménytelenséget a hazai közeg irigységének, ellenállásának, az ellene való aknamunkájának tekintette (ebben egy cseppnyi igazsága volt is, de nem sokkal több, mint a mindenkori éppen soros kapitánynak) és legtöbbször azt a kártyát húzta elő, amely ellen nem lehetett védekezni: a magyarok képtelenek kilépni a saját kis szűk világukból, még mindig a múltban élnek, és nem tudják követni sem a világ futballtrendjeit, sem az ő „nyugatias” magatartását és módszereit.

Ennyi kritika után merőben igazságtalan lenne elhallgatni: a magyar válogatott az Aranycsapat óta soha olyan kelendő és szí­vesen látott ellenfél nem volt a világban, mint éppen Matthäus kapitánysága idején.

A Pellády-Matthäus kettős (kiegészülve a menedzserként akkoriban feltűnt és kettőjükkel kezdetben kifejezetten jó viszonyt ápoló játékosügynökkel, Filipoviccsal) olyan válogatottakat hozott Magyarországra, illetve olyan válogatottakkal fogadtatta a mieinket, akikkel akkoriban már senki más nem tudta volna!

így jött Budapestre Argentina, Brazí­lia és Japán válogatottja, í­gy láttak vendégül bennünket Walesben, Skóciában, Franciaországban, Kí­nában, Mexikóban, sőt, elutazhattunk a németekhez is, ráadásul egy olyan, azóta is szinte naponta emlegetett mérkőzésre, amely kontinentális, sőt világszenzációt kiváltva 2-0-ás győzelmünkkel (gólszerző: Torghelle 2) végződött.

Lotharnak ez a diadal talán még annál is fontosabb volt, mint az, hogy a vb-re vigye a magyar válogatottat, hiszen a hozzá edzőként nem igazán ragaszkodó honfitársainak nemzeti tizenegyét hazai pályán sikerült legyőznie!

Bárki könnyen elképzelheti, hogy ez a minden tekintetben végtelenül hiú ember mit érezhetett, amikor 2004. június 6-án Kaiserslauternben, a Fritz Walter stadion kispadjáról, mint, a portugáliai Eb alig valamivel több, mint egy héttel későbbi nyitányára készülő németeket verő válogatott kapitánya állhatott fel.

Ezért az egy „elégtétel” meccsért már megérte neki a magyarországi kapitánykodás (ha most eltekintünk a busás javadalmazásától), bár a néhánynapos dicsőségen kí­vül sokat nem profitált belőle, hiszen a németek azóta sem tartanak igényt a szolgálataira.

Márpedig ennek komoly okának kell lennie, hiszen ugyan miért zárkózna el egy ország (akár szövetségi kapitányként is) egy olyan honfitársától, aki 150-szer viselte a német nemzeti tizenegy mezét, és amit a futballban lehet, mindent megnyert.

Lothar Matthäus 28 mérkőzésen ült a magyar válogatott kispadján, 11 győztes, három döntetlennel és 14 vereséggel végződött mérkőzésen vezényelte a csapatunkat, de az általa komponált dal mégis sokkal inkább hamisra, mint fülbemászóra sikeredett.

Amikor véglegessé vált, hogy az MLSZ nem hosszabbí­t vele szerződést, a szurkolók döntő többsége inkább megkönnyebbüléssel, mint sajnálkozással fogadta a hí­rt.

Talán egy kicsit azért is, mert Matthaus után Bozsik következett a kapitányi poszton.

Még ha nem is a legendás Cucu…

Következik: A kis Bozsik nagy drámája