“Ó kapitány…kapitányom!…” – 52.

A miniszterelnök MLSZ-elnököt, az elnök szövetségi kapitányt választ…

Nehéz lenne eldönteni, hogy Erwin Koeman távozása a magyar szövetségi kapitányi kispadról a hollandnak vagy a magyar szurkolóknak okozott-e nagyobb megkönnyebbülést, ám ennek a kérdésnek a megválaszolása nem is tartozott az igazán sürgős és égető gondok közé, hiszen a válogatott újra ott áll teljesen kifosztott kamrával: sem csapata, se közeli, megoldandó feladata, sem szövetségi kapitánya nem volt!

Koemannal 2010. július 23-án bontott szerződést az MLSZ. Közel másfél hónappal az utolsó, katasztrofálisan sikeredett, a hollandok elleni 1-6-os mérkőzést követően. (Érdekesség: Erwint voltaképpen egy „edzőmérkőzést” játszó honfitársai buktatták meg. Személyes tapasztalatból mondhatom: magyarországi ténykedését ő egyáltalán nem tartotta kudarcosnak, vagy sikertelennek…)

A folytatás szempontjából persze édes mindegy volt, hogy a leköszönő (vagy az ajtón inkább kitessékelt) kapitány miként értékelte a maga amúgy „sem hús, sem hal” munkáját, nekünk azokban a napokban az volt a legfontosabb: minél gyorsabban találjuk meg a leginkább megfelelőnek látszó utódját.

A magyar futball szövetségi kapitányi posztját leginkább illusztráló gigantikus libikóka, amelynek a magasban lévő részén hol külföldi, hol magyar szakember ült, most a honi trénereket preferálta a „felhők köz锝, nagy összegben lehetett volna fogadni arra, hogy a következő, első számú magyar edző az itthon dolgozó szakemberek közül kerül majd ki.

Ahogy Várhidi kiseprűzését követően jószerivel elképzelhetetlen volt, hogy házon belülről válasszunk a válogatott élére trénert, úgy Koeman távozása után kilencvenkilenc százalékban kizárhattuk, miszerint egy újabb külföldi jön majd hozzánk „futballt taní­tani”.

Mindez nem jelenti azt, hogy az aktuális helyzetnek tökéletesen megfelelően ne reppentek volna fel azonnal nevek a posztra, és a valós eséllyel bí­ró, vagy éppen csak a média által köztudatba dobott trénerek között bizony összehasonlí­thatatlanul több volt a külföldi, mint a hazai szakember.

2010 februárja óta már nem a Koemant szerződtető Kisteleki István volt az MLSZ elnöke (2009 legvégén, egy rendkí­vüli elnökségi ülésen jelezte, hogy a munkát nem kí­vánja folytatni), távozására azonban csak 2010. február 27-én került sor, í­gy az általa magyar kapitánnyá avanzsált E. K.-val a szerződést már nem ő, hanem az új elnök, a tisztségébe 2010. július 6-án megválasztott Csányi Sándor bontotta fel.

Magyarország egyik legismertebb pénzembere, a legnagyobb és legtekintélyesebb hazai bank, az OTP elnök-vezérigazgatója (amikor ezeket a sorozat í­rom) elsősorban a szurkolók részéről a támadások kereszttűzében áll (és még azt sem lehet mondani, hogy ok nélkül), ám még mai legkonzekvensebb és leghevesebb támadói sem tagadják: kinevezésének pillanatában a szó szoros értelmében mindenki őt tartotta a toronymagasan legjobb megoldásnak.

Össznépinek volt mondható a vélemény: a magyar futball addigra totálisan lezüllött dolgait már csak és kizárólag egy olyan politikai szempontból nagy háttértámogatással bí­ró, az erősnél is erősebb hazai és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a társadalom minden rétegének képviselőjével jó viszonyt ápoló, nagytekintélyű ember tudja rendbe hozni, mint amilyen ő, aki nem mellékesen az ország három leggazdagabb emberének is az egyike, bár ez utóbbi inkább csak amolyan, a személyével kapcsolatban szinte kötelező elemként megemlí­tendő tényező, hiszen azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy Csányi a magánvagyonából állí­tja majd talpra a magyar labdarúgást.

Csányi Sándorban, mint MLSZ-elnökben az volt talán a leginkább vonzó a széles tömegek számára, hogy nem akart mindenáron MLSZ-elnök lenni!

Sőt, jószerivel úgy kellett kikönyörögni nála, hogy ugyan, vállalja már el ezt a (valljuk be) nem igazán hálás posztot.

Ha valaki egy ilyen helyzetben vonakodik és kéreti magát, az mindig kí­vánatosabb a közönség szemében és értékí­téletében, mint aki önjelölt, vagy akiről üvölt, hogy a fél életét adná, csakhogy MLSZ-elnök lehessen.
Az igazság rút arcul csapása lenne elhallgatni, hogy Csányi Sándor, a futballt imádó miniszterelnök, Orbán Viktor mondhatni hathatós kérésére vállalta a posztot, ami (és ezt í­rjuk a javára) egyáltalán nem hiányzott az életéből.

Az MLSZ elnöki pozí­ciója ugyanis abban egy jottányit sem különbözik a szövetségi kapitányétól, hogy a legvége az esetek 99.9 százalékában garantált bukás (MLSZ-elnököt Magyarországon még nem búcsúztattak a posztjától vörös bársony szőnyeget terí­tve a lábai elé) erről a trónusról vagy leváltják az embert, vagy olyan helyzetbe sodródik, hogy önként választja a távozást!

(Ezen a ponton megjegyzendő: az MLSZ-elnökség még akkor sem hálás poszt, ha könnyen elképzelhető, hogy az 1972-ben elnökösködő dr. Terpitkó András óta – főfoglalkozásban a Vám és Pénzügyőrség parancsnoka volt – ő lesz az első prezident, akinek irányí­tása alatt kijut az Európa-bajnokságra a magyar nemzeti tizenegy. Terpitkó és Csányi között ez pontosan egy futballcsapatnyi, azaz tizenegy MLSZ-elnöknek nem sikerült, mí­g Kutas István egy, Szepesi György pedig két világbajnokságra is „kivitte” a cí­meres mezeseinket.)

Egy szó, mint száz: Csányi végül beadta a derekát, (hangsúlyozom: ezt akkor össznépi vastaps és hurrázás fogadta), és már első elnökségének összetételéből világos látszott, egészen más tí­pusú elnöki munkát képzel el, mint elődjei.

Az elnökségbe kerültek olyan nagytekintélyű, hatalmas tudású, a futballt szerető, ám a sportágtól a gyakorlatban meglehetősen távol álló emberek, mint Kovács Árpád az Állami Számvevőszék volt elnöke, Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, jeles agykutató, és Anthony Radev, a McKinsey & Company egykori igazgatója, ami egyértelmű jelzés adott arra, hogy az új elnök nemcsak a legjobb kapus, vagy a legjobb balszélső kiválasztásával kí­ván foglalkozni működése során.

Egervári Sándor kapitánnyá választása bár kétségkí­vül Csányi akaratán alapult, de azt igazán nem lehet mondani, hogy érthetetlen, igazságtalan, vagy komoly szakmai előzmények nélküli lett volna.

Az új szakmai főnök megválasztása pillanatában (2010. július 23., azaz 17 nappal azután, hogy Csányi Sándorból MLSZ-elnök lett) már veretes edzői múlttal rendelkezett, még akkor is, ha mindezt „csak” a magyar bajnokság keretin belül tudta felmutatni.

A Pomázi SE, a Kossuth KFSE, a Bp. Spartacus, a Bp. Honvéd,a SZEOL AK, és az MTK-VM szí­neiben végigjátszott aktí­v pályafutása után edzőként a következő utat járta be: magyar válogatott (másodedző, 1982-1986), kuvaiti válogatott (másodedző, 1986-1987), magyar válogatott (másodedző, 1988), Bp. Honvéd (másodedző, 1989), Videoton (másodedző, 1990), KispestHonvéd (másodedző, 1990-1992), BVSC (1993-1996), Érdi VSE (1997), Al-Ittihad (szaúdi, 1997), MTK (1998-1999), Dunaferr (1999-2002), MTK (2002-2004), Vasas (2004-2005), Szalmija (kuvaiti, 2006-2007), Győri ETO FC (2007-2009), magyar U20-as és olimpiai válogatott (2009).

Amikor kapitánnyá kinevezték már három magyar bajnoki cí­met őrzött a vitrinjében, az MTK-val kétszer, a Dunaújvárossal egyszer lett első (1998-1999, 1999-2000, 20022003), kétszer volt csapataival ezüstérmes (1995-1996, 20002001), egyszer bronzérmes (20072008), de a legnagyobb népszerűségre és elismertségre akkor tett szert, amikor 2009-ben az U20-as válogatottal bronzérmet nyert a világbajnokságon.

Az U20-asokkal elért harmadik helyezése az edzői slágerlista élére dobta a nevét, ám mégsem ezért, hanem Csányinak egy réges-régi emléke miatt lett kapitány!

Az új elnök akkoriban gyakran elmesélte: egyszer, amikor még álmában sem gondolt arra, hogy valaha a szövetségi első embere lesz, látta Egervárit a Dunnaferr élén meccselni, és már akkor arra gondolt, ha valamikor a távoli jövőben netán, mégis elfogadja a szövetség első emberének a tisztségét, akkor biztos, hogy neki kí­nálja majd fel a kapitányi posztot.

Csányi ebből a szempontból állta a szavat, pontosabban ragaszkodott korábbi emlékéhez, és miután az ország a juniorok vb-bronzától volt éppen hangos, elképzelése szinte hajszálpontosan fedte a szurkolói akaratot is.

Ne feledjük: 2010 júliusát í­rtuk, a futball szerelmesei még az alig két hete befejeződött (sorrendben a hatodik vb-t rendezik akkor már nélkülünk) dél-afrikai világbajnokság mámorában éltek, a magyar futballban inkább a klubok, mint a válogatott játszották a főszerepet.

Egervárira az első tétmérkőzés minden megpróbáltatása csak szeptember elején várt, addig volt ideje egy (viszonylag) erős, ütőképes, legalább a pótselejtező kiharcolására képes nemzeti tizenegyet kialakí­tani, hiszen a 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű Eb-n való részvételt annak ellenére elérendő célként tűzték ki számára, hogy a csoportban Hollandia, és Svédország számunkra a „legyőzhetetlen” kategóriát jelentette. Finnország nagyjából a mi szintünk volt akkor is, Moldovát (annak ellenére, hogy még három év sem telt el azóta, hogy egy 3-0-s győzelmükkel éppen ők okozták Várhidi Péter kapitányi bukását) és San Marinót pedig elkönyveltük eleve legyőzött csoporttársnak.

(Nem szabad elfelejteni: akkoriban – a jelennel szöges ellentétben -a csoport harmadik helye gyakorlatilag a totális bukással volt egyenlő, és még a másodikok is pótselejtezőre kényszerültek!)

Sokan attól tartottak, hogy Egervári a kelleténél és a szakmailag indokoltnál is jobban „beleszeret” majd az U20-as válogatott tagjaiba, akikkel vitathatatlanul szép sikert ért el Egyiptomban, ám neki az első teendői egyáltalán nem a „gyerekek” körül adódtak.

Legelső dolga az volt, hogy a Fulham szí­neiben akkoriban remeklő, mondhatni csúcsformában lévő Gera Zoltánt ismét megnyerje a válogatott ügyének, aki még Koeman regnálásának véghajrájában (akkor úgy festett, hogy végleg) elköszönt a nemzeti tizenegytől.

Egervári pontosan tudta: Gera kulcsszereplője lehet a csapatának, ezért félretett minden hiúságot, és még arra is képes volt, hogy ő utazzon ki Londonba a játékossal tárgyalni, (egyezkedni), vagy legalábbis meggyőzni arról: gondolkodjon el elhatározása megváltoztatásán.

A londoni repülőtéren történt randevújukat Egervári nyerte, (sokan voltak akkoriban, akiknek nem tetszett, hogy a szövetségi kapitány utazik egy futballistához, és nem fordí­tva), Gera, ha bizonyos feltételekkel is, de beleegyezett a közös munkába.

A sors fura fintora, hogy Egervári először éppen Londonban, a Wembley-stadionban ült kapitányként a legjobbak kispadján (megjegyzendő: kevés kapitánynak adatik meg az életében, hogy a világ egyik legveretesebb futballszentélyében debütáljon), és bár a Király – Szélesi, Juhász, Lipták, Vanczák – Vadócz, Elek, Gera, Huszti – Rudolf, Dzsudzsák összetételű kezdőcsapat (amelybe a mérkőzés során csereként beállt Komlósi, Laczkó, Koman, Tóth Balázs, Hajnal és Priskin is), végül veszí­tett, de a 69. percig (!) ha öngóllal is, ám vezetni tudott. Igaz, utána Steven Gerrard négy perc alatt 2-1-es angol győzelemmé változtatta a mérkőzést.

Mindezek dacára sem az új elnöknek, sem az új szövetségi kapitánynak nem volt miért szégyenkeznie, hiszen ne felejtsük el, hogy a Wemleyben ezt megelőzően 1953. november 25-én vezettünk utoljára, és az utolsó magyar gólt (bár akkor, éppen az argentí­nai vb-re menet 4-1-re kikaptunk) Nagy László 1978. május 24-én, azaz 32 évvel azelőtt lőtte az angol kapuba!

Egervári tehát úgy indult neki nagy kapitányi kalandjának, hogy Londonban egyszer győzött egyszer meg veszí­tett.

Megnyerte Gerát, és elvesztette az angolok elleni meccset.

A folytatás szempontjából az előbbi volt a fontosabb.

Következik: A Huszti-levél hatása…