A végén csattant az ostor. Ereje, hangja, üzenete áttörve a időt, berúgva minden kaput, egészen 1992-ig suhant vissza. Nem fegyverként és nem az álarcba öltözött kommandósok kezébe kötött ki, hanem végig suhant a lelátón, kiüldözve onnan az erőszakot, a végtelen gyűlöletet, melyre okot, indítékot ugyanúgy nem lehetett találni, mint a jelenünkben zajló értelmetlen háborúra. Az ostor nem erőből ütött vissza, a szívek mélyéig hatolt. Négyszer suhintott a levegőbe, üzenve az akkori erőszaknak. Nem testi, de lelki fájdalmat okozva az akkori szlovák “biztonsági” szolgálat embereinek és ha nem is igazságot, de revansot adva azoknak, akik elszenvedték az akkori brutális erőszakot. Talán az ostor metaforája sem vetődött volna fel bennem a reggeli kávém szürcsölgetése közben, ha nem rémlik fel egy tényleg barbár és nem az európai kultúra részét hirdető szlovák molinó, mely Attilára, a hunok királyára (akihez a magyarság mindig tartozónak hitte magát) utalt, és akit a hódításai és harcmodora miatt később a legendák “Isten ostorának” neveztek, főleg Priscus, a római történetíró leírásai alapján. Ezt az ostort sározta be a molinó (amit az UEFA le is vetetett), mégis ez az ostor csattant a mérkőzés alatt. Négyszer…Üzenve a múltnak, a jelennek, lezárva egy 30 éves történetet. A sebek megmaradnak, de a szívek minden bizonnyal begyógyultak. Pedig egy héttel ezelőtt még azt hittük, “Isten ostora” eltévedt az idők végtelenjében. Fájdalmas volt a vereség, nem fizikailag mint 30 éve, de a zöld-fehér szíveket megviselte. De még akkor is úgy hittük, reméltük, hogy nincs lezárva a fejezet, lesz még egy drámai epilógus… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →