“Ha az igazság nem is szokott győzni, azért minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.” – régi bölcselet ez, mely még éjfél tájékán sem hagyott nyugodtan pihenni. Csak forgolódtam az ágyban, megpróbáltam kikapcsolni az agyam, megpróbáltam nem lejátszani újra és újra azt a bizonyos 45. percet, de nem sikerült. Belül talán nem is akartam hadakozni ellene, szenvedni akartam, azt akartam érezni, amit a játékosok és a szakmai stáb érezhetett a mérkőzés után. Amit elcsaltak, amit megbocsáthatatlanul elvettek tőlünk. Mert többszöri visszanézés után – az interneten már totál lassí­tva is megtalálható az eset – még fájóbb az í­télet. A dán langaléta eljátszotta a nagyhalált, testi kontaktus is abban merült ki, hogy a suta lába hozzáért Kochhoz, majd úgy eltaknyolt mint Lady Gaga a Grammy gálán. A svájci bicska meg kinyí­lt, és halálosan belénk döfött. Nem is egyszer, hanem kétszer. Ahelyett, hogy a langalétát dí­jazta volna egy sárgával (Lady Gaga is megkapta az esése után a Grammy-dí­jat), a biztonság kedvéért még egyszer belénk mártotta a kését. Nem vagyok egy szabálykönyv, de úgy tudom, hogy csak nagyon szándékos és durva esetben lehet alkalmazni a kettős büntetés elvét. A svájci sapka másképp gondolta, ezzel meg is pecsételte a sorsunkat. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →