Csábi József
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 57.
Régebben munkanélküli, mint ameddig szövetségi kapitány volt…
Az amszterdami, megsemmisítő 1-8 után Egervári Sándor már a mérkőzést követő sajtótájékoztatón lemondott tisztségéről („Felelősséggel tettem eddig a dolgomat, de egy ilyen vereség után úgy tisztességes, ha egy kapitány azonnal felajánlja a lemondását. Én is ezt tettem!”), holott, ha az 1-8 (mondjuk) csak 1-3, akkor egyáltalán nem biztos, hogy távoznia kellett volna…
A bukaresti 0-3-ig (amelyet aztán követett a hollandiai katasztrófa, nem sokat számít, hogy közben itthon 5-1-re megvertük az észteket) senkinek sem volt különösebb baja a kapitánnyal, arról nem is beszélve: az utolsó körre még mindig maradt egy mákszemnyi esélye a válogatottnak arra, hogy az alapvetően kitűzött célt, a pótselejtezőt érő második helyet megszerezze.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 56.
Az utóbbi húsz év kapitányát elsöpri
legsikeresebb a népharag…
2013. október 11-én a hollandok Amszterdamban úgy kicsontozták a magyar válogatottat, mint a Fény utcai hentesmester a hosszúkarajt.
Kész lidércnyomás volt az a kilencven perc, a magyar nép futballszerető része csak ült a televíziós készülék előtt és nem akart hinni a szemének.
Ahogy Robbenék átrobogtak rajtunk, az több volt, mint megalázó, még akkor is, ha ugyanennek az esztendőnek a tavaszán a Puskás-stadionban lejátszott 1-4 alkalmából már volt szerencsénk megtapasztalni, milyen az, amikor a világ egyik legerősebb válogatottja játszik velünk (vb-selejtezőnek nevezett) edzőmeccset.
