„Rudas néni, a művésznő resztelt májat akar enni…”

Jó oka van annak, hogy még mindig maradunk egy ki­csit azon a klinikán, aho­vá 1950. március 19-én, vasárnap késő délután, a Ferencváros – Postás mérkőzés köz­ben elszenvedett lábtörése után Fe­rit beszállí­tották, hiszen az „Év sé­rültje” (ahogy az akkori lapok nevez­ték) nem kevesebb, mint hat hetet (…) töltött a kórházban.

2012-ben, amikor komoly szí­vmű­tétek után is, amilyen gyorsan csak le­het, hazaküldik a betegeket, ez a hosszú idő jószerivel értelmezhetetlen, egészen addig, amí­g Feri el nem me­séli, hogy néhány nap múltán, amikor már a műtét után óhatatlanul jelent­kező fájdalmak is elmúltak, kezdte ki­fejezetten jól érezni magát a klinikán.

Azt pontosan tudta, hogy játszani úgysem játszhat (volt orvos, aki hatá­rozottan kijelentette, hogy ezzel a láb­bal, legfeljebb sétálni tud majd, de nem NB I-ben futballozni), az edzése­ken meg mit bóklásszon a begipszelt lábával, csak zavarná a többieket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Na akkor menjünk be a Rudashoz ebédelni”

A klinika nővérkéi azt hit­ték, csodát látnak. Már az is csak egy pillanat műve volt, hogy még a szabadna­pon lévőkhöz is eljusson a hí­r: a kórházban fekszik az egyik legnép­szerűbb, s a hölgyek körében min­dig is nagy tetszésindexszel rendel­kező magyar válogatott futballis­ta, (aki még ráadásul a Fradi játé­kosa is), holott ezt a szót, hogy „tet­szésindex”, 1950-ben természete­sen nem ismerte senki.

Az operációja után az akkor már nem lábtörött, ám derékig gipszben fekvő Rudas Feri ágya körül min­denesetre egy csapásra akkora lett a forgalom, hogy a kórház igazgatójá­nak külön pontban kellett szabályoz­nia a látogatások rendjét.

A közvetlen családtagokon kí­vül egyszerre csak öten lehettek a szobá­ban, no, de a Fradi-szurkolókon már abban az időben sem lehetett kifogni holmi direktí­vákkal! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor az álmok összetörnek…

Szerettem volna elkerül­ni, hogy egy személyes (nagyon is személyes, sőt megkockáztatom: ennél személyesebb már nem nagyon lehetne), élménnyel kezd­jem el azt a sorozatot, amely az idén 91 esztendős, minden porcikájában zöld és fehér Rudas Ferenc, holly­woodi filmrendezőért kiáltó életét és futballpályafutását lenne hivatott feldolgozni (feldolgozni a feldolgozhatatlant?…), ám a sors úgy hozta: életünk egy-egy meghatározó ese­ménye annyira összeér, ami ezt lehe­tetlenné teszi.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A 20. század bővelkedett a tudományos és a technikai újí­tásokban, sokat fejlődött az egészségügy, a kultúra fantasztikus alkotásokkal lépett a világ elé, de ezt a századot a példátlan méretű háborúk és népirtások is jellemezték. Könnyebb róla filmet készí­teni, mint átélni – mondta a hí­res olasz rendező, Bertolucci, amikor filmre álmodta a huszadik századot. A 21. század elején már kevesen vannak köztünk olyanok, akik végigélték az előző század örömeit és szörnyűségeit. Ők azok, akikkel ha találkozunk és elkezdenek mesélni az életükről, pillanatok alatt úgy érezzük, hogy velünk együtt él a történelem, hogy mi is részesei vagyunk azoknak az éveknek, melyek örökre megváltoztatták a világot. Ahhoz, hogy ezt a megváltozott világot az utókor is érteni tudja, ezeket a „meséket” meg kell őrizni, le kell jegyezni és nem csak a szí­vünkben, de a pergamenek lapjain is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →