lalolib
1974.XI.5. KEK, Ferencváros – Liverpool 0:0
Voltak idők, amikor magyar klubcsapatok még fel tudták venni a küzdelmet az európai élcsapatokkal. Voltak idők, amikor a hazai újságok ilyen föcimmel jelentek meg: „Az FTC a legjobb nyolc között a KEK-ben!”. Voltak idők, amikor a Ferencváros európai kupadöntőt játszott, VVK-t nyert. Voltak idők, amikor olyan játékosok alkották a csapatot, akik aranylabdát kaptak , akik világválogatottak lettek, akik ezüstcipőt húzhattak fel, és akik simán felvették a párharcot olyan nevekkel, mint Hughes, Callagham, Keegan és Kennedy. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.X.23. KEK, Liverpool – Ferencváros 1:1
1974.X.2. KEK, Cardiff City – Ferencváros 1:4
1974.IX.25. Ferencváros – Rába ETO 6:1
Vannak mérkőzések, melyek az eredményen túl kizárólag egy-egy játékos teljesítményéről szólnak. Ha elkezdünk kutakodni az emlékeink között mi is számos olyan mérkőzést elő tudunk bányászni, ahol lehet, hogy nem is tudjuk a végeredményt, de azt igen, hogy az a találkozó miért is maradt meg örökre az emlékezetünkben. Amikor szerkesztőtársam kiválasztotta számomra a mai muzeális bajnoki beharangozó mérkőzést (ehhez mindig nagyszerű érzékkel nyúl hozzá), elég volt csak ránézni a dátumra és a végeredményre, már tudtam, hogy milyen „hátsó szándék” vezérelte: 1974. szeptember 25., Ferencváros – Győri ETO 6:1. Nem kellett túl sokat „turkálnom” az emlékeimben, hogy azonnal rávágjam: Szabó Feri öt góljával! A hirtelen jött örömöm amiatt, hogy a néha elég hézagosan működő emlékezetem nem mutatott fel piros lapot, néhány pillanat erejéig elégedettséggel töltött el és egy hanyag mozdulattal a kukába dobtam az agykarbantartó gyógyszeremet… Nem kellett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.IX.18. KEK, Ferencváros – Cardiff City 2:0
1974.V.1. MNK Döntő, Ferencváros – Komló 3:1
A történelem ismétli önmagát – egy régóta használt mondás, mely a hasonlóságot mutató történelmi eseményekre próbál egyszerűen értelmezhető magyarázatot találni. Vannak akik hisznek benne, de vannak olyanok is, mint például Mark Twain író, aki egy kissé pikírten úgy vélte, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de legalább rímel…Mindez akkor jutott az eszembe amikor elkezdtem keresgélni az 1974. május 1-i, Komló elleni MNK döntő muzeálisához az “alapanyagot” és nem olvastam bele Imre bátyám (YSE) 13. “emlékezetes fradimeccsébe”, mely 1957-be, az első Komló elleni bajnoki mérkőzésünkre kalauzolja el az olvasót: ” az 1974-es kupadöntő kapcsán jutott eszembe ez a mérkőzés, hiszen az ijesztően hasonlított erre …” Mit is jelent ez hasonlóság és a történelem mégis csak ismétli önmagát? Ha megnézzük a két mérkőzés “forgatókönyvét”, a tényszerűségekkel nehéz lesz vitába szállni. Az 1957-s bajnoki szezon első mérkőzésén az újonc Komló vendégeskedett a Népstadionban (ez volt a bemutatkozó mérkőzésük az első osztályban), és meglepetésre megszerezték a vezetést, amit nem meglepetésre nem tudtak megtartani és kikaptak 3:1-re. Ahogy az 1974-s kupadöntőn. Ott is vezettek 70 percig, de a kupát végül is Géczi Pista emelhette a magasba. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk időrendben, tartsuk be a történelem játékszabályát, mely szerint a történéseket nem lehet visszafele olvasni. Előtte még emlékezzünk egy 1967-s Komló elleni bajnokira, egyrészt azért, mert minden ami 1967, az labdarúgásunk egyik legszebb éve, másrészt a bányászvárosban aratott fölényes 4:0-s győzelem 4 fordulóval a bajnokság vége előtt, a 20. bajnoki címünket jelentette. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.III.17. Ferencváros – ZTE 3:0
Akit igazán érdekel és szereti a Ferencváros dicső múltját, az valószínűleg már eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen jó lett volna „élőben” látni azokat a játékosokat akik a több mint, száz éves történelmünket aranybetűvel írták. Tudom, ez életkor függvénye is, hogy vajon milyen messzire kell elkalandoznunk és vannak olyanok akiknek szinte csak a hőskor maradt ki, de a legtöbbünk élő emlékezete valahol a hetvenes évektől kezdődik. Ahhoz már közel kell lenni a hetvenhez (szerencsére elég sokan élnek még köztünk), hogy a hatvanas évek aranylábú garnitúrájának diadalmenetét bárki is „élőben” élhette át. A jelen fiatalságának már Nyilasi Tibor is távolinak tűnik és amilyen gyorsan és sajnos eredménytelenül rohannak az évek, lassan már csak az a korosztály fog mérkőzésre járni, akik soha nem láthatott élőben legendát. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.XI.25. Pécsi Dózsa – Ferencváros 1:2
Azt már észrevettem magamon, hogy egy bajnoki vereség után sokkal nagyobb figyelmet fordítok a régmúlt mérkőzéseinek a böngészésére. Nem csak azért, mert sokan gondoljuk úgy, hogy a múltunk nélkül a jelenünk sem ér sokat, hanem azért is, mert számomra mindig erőt adnak a régmúlt időszak győzelmei. Ezen túl meg mindegy, mi változik, és főleg hogyan változik, a múltunk mindig velünk marad. Ráadásul jó dolog úgy felkészülni és ráhangolódni a következő bajnoki mérkőzésre, hogy közben kutakodunk a dicső múltunkban. Főleg akkor, ha olyan csapattal mérkőzünk, akivel bár elég sokszor találkoztunk az elmúlt évszázad során, de akiről eddig még csak egy muzeális lapszemle született. Ez pedig a sorozat közel három éves története során csak olyan csapatokkal fordult elő, akik vagy újoncok voltak az NB I-ben, vagy az archívumunkban nem találtunk olyan mérkőzést melyről „muzeális” dokumentumunk van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A mi szurkolónk – Bujtor István emlékére
Örökre itt hagyott bennünket egy szurkoló, aki ha öblös hangján, teli torokból kiáltotta, hogy „Hajrá Fradi”, abba a Szentély tartópillérei is beleremegtek. Ő volt az, aki ötévesen, a papa nyakába kapaszkodva találkozott először a Fradizmussal. Ő volt az, akihez olyan filmek kötődnek, mint az Álmodozások kora, a Fiúk a térről, Az oroszlán ugrani készül, a Sándor Mátyás. Ő volt Petruchio a Makrancos hölgyben, és ő volt Bromden, az indián is és ő rendezte az emlékezetes Kaktusz virágát.
És ő volt Ötvös Csöpi, a ma már legendás magyar Bud Spencer, aki péppé pofozta a magyar alvilágot, és aki a filmjeibe mindig belecsempészte a legfőbb szenvedélyét, a Balatont és a vitorlázást.
Ő volt az, aki bevallása szerint nagyon rosszul tudta érezni magát, ha kikapott a Ferencváros, de a bosszúsága hamar el is szállt. De győzelem esetén öröme sokáig kitartott.
Róla emlékezünk, Bujtor Istvánról a színészről, a rendezőről, a Fradistáról.
Képtelenség felfogni a halálát, képtelenség elfogadni azt, hogy többé nem láthatjuk a színpadon, és nem oszthatja többé a fájdalom nélküli pofonokat.
Emléke örökké velünk marad. Nem csak a filmjei, a színházi szerepei és rendezései folytán, hanem töretlen Fradizmusa miatt is. Zöld-fehér lelke nyugodjon békében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.VII.12. MNK Döntő, Ferencváros – Tatabánya 2:1
Tizennégy évet kellett várnunk a következő kupagyőzelemre. Ha a 110 éves múltunkat vesszük alapul, talán nem is volt olyan hosszú a várakozás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években komoly hazai és nemzetközi sikereket ért el a klub.
Apám szerint láttam a mérkőzést, de én őszintén nem emlékszem rá. Meg is kérdeztem tőle, hogy ezt vajon honnan tudja. – Abban az évben vettük a Munkácsy tévénket, és mivel közvetítették a meccset, nem volt kibúvó, az egész családnak ott kellett ülnie és szurkolni a csapatnak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
