Szerkesztőség
Újdonságok a honlapon
Az elmúlt években rengeteg Fradival kapcsolatos anyagot kaptunk volt játékosainktól, szurkolóinktól és gyűjtőktől. A részünkre átadott újságokat, fotókat ugyan folyamatosan dolgoztuk fel, de mindig úgy alakult, hogy több van hátra, mint amely elkészült. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – IV.
Rossz szomszédi iszony
“Vesztett csaták, csúfos futások” – Petőfi Sándor 1848. decemberében, Debrecenben írt versében ezzel a nem éppen hízelgő sorral adta hírül a hazának, hogy bár a történelmünk során számos csatát elvesztettünk, és volt mikor gyáván futamodtunk meg az ellenség elől, de ha összefogunk, ha minden erőnket a haza szolgálatába állítjuk, akkor még a “Vörös-tengeren is átmegyünk”. Amikor megláttam Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt sorozatának következő fejezetének címét (Rossz szomszédi iszony) egyből tudtam, hogy melyik kupamérkőzésünk kerül ma górcső alá. A címet olvasván először nem is Ben Stiller és Drew Barrymore mára már kultikussá váló vígjátéka (Jószomszédi iszony) jutott az eszembe, hanem az előbbi Petőfi idézet. Ennek meg annyira mélyen belénk ivódott történelmi hagyománya van, amiről érzelmek nélkül egyszerűen képtelenség beszélni. Pedig itt nem az érzelmeknek lenne szerepe, hanem a történelmi hűségnek, de azok a sebek melyeket egymásnak ejtettünk közös történelmünk ezer éve alatt, valószínűleg soha nem fognak begyógyulni. Ennyi kis bevezető után tán a kedves olvasó is kitalálja, hogy melyik kupanap kerül ma a szerzőtrió nagyítója alá. Egy nap, mely túlmutat a vesztett csatán, mely ennyi év után is fájdalmat és keserűséget okoz. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 8.
Baróti, mint a kapitányok egyharmada…
Bukovi Márton lemondását a szövetségi kapitányi posztról (az érintetten kívül) mindenki őszintén sajnálta.
1957 nyarán olyan nagyságrendekkel emelkedett ki az edzői karból, hogy szinte lehetetlennek látszott a pótlása.
Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy a Bukovi kapitánykodása alatt a válogatott mellett végig edzőként dolgozó, de 1957 júliusától a Bp. Honvédot is gardírozó Sós Károlyt állítsák a helyére, ám ez a megoldás fel sem vetődött a döntéshozókban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – III.
Zöld út az alpesi csúcsig
A kelet-európai szocialista blokk számára az imperializmus végső “megsemmisítésének” egyik eszköze volt a sport. Azt talán a Kreml titkos szobáiban is tudták, hogy gazdaságilag nehéz lesz legyűrni a nyugatot, de ha okosan sáfárkodnak a tehetségekkel (no meg a doppinggal – de ez már egy másik történet része) akkor a sportpályákon olyan sikereket érhetnek el, melyek után a Lordok-háza azonnal felvételét kéri a Varsói szerződésbe. A sikerek ellenére az utóbbi verzió soha nem következett be, de az tény, hogy az a fajta központosítás, mely főleg a labdasportokra volt jellemző, sok esetben a csúcsig juttatta a Vörös Hadsereg fegyver nélküli csapatait. Félretéve a “pikírtséget”, el kell ismerni, a központosítás magában még nem jelentett volna sikert, kellettek hozzá a tehetségek, melyek az 1950-s évekből a Fal lebontásáig több sikert “termeltek”, mint a KGST országok gazdasága. Ebből hazánk is kivette a részét, gondoljunk csak Farkas Mihály kedvenc Honvédjára, majd Kádár Vasasára, bár nálunk a hatvanas-hetvenes években már nem működött olyan szinten a kézi irányítás mint a Szovjetunióban. Talán emiatt volt az is, hogy amikor 1975. május 14-én, Bázelben, alig több mint 10 ezer néző előtt kifutott a pályára a Ferencváros és a Dinamó Kijev azért, hogy eldöntse ki nyeri a KEK küzdelmeit, kevés olyan “elvakult” zöld-fehér szurkoló volt, aki bízott a győzelemben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 7.
Bukovi tudta: búcsúzni csak győzelemmel szabad….
Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor minden idők egyik legnagyobb tudású, ha nem a legtekintélyesebb magyar edzőjének, Bukovi Mártonnak nem lenne helye ebben a sorozatban, ami az 1901 és 2014 között a válogatott kispadján megfordult kapitányok tündöklését és bukását hivatott felidézni.
Néha azonban nem a kapitányként levezényelt mérkőzések száma, hanem részint a találkozók eredményei, részint azok a pályán kívüli történések követelnek helyet a kiválasztottnak, amelyek méltán illesztendők a „nem mindennapi esetek” feliratot viselő dossziéba.
Márpedig a mindenki által tisztelt, a szurkolók körében is hihetetlen megbecsültségnek és elismertségnek örvendő Marci bácsi a magyar futball szó szoros értelmében vett forradalmi időszakában volt a nemzeti tizenegy szakvezetője.
A politikának más dolga volt akkoriban… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – II.
Agyő, kupa, viszlát, Varga!
A több mint száz éves történetünk során többször vetődött fel az a kérdés, hogy vajon melyik Fradi volt minden idők legjobbja. Ha csak a statisztikai adatokat vennénk alapul, akkor sem lennénk könnyű helyzetben, hiszen összehasonlítani a 100 %-os bajnokságot, a KK- és a VVK győzelemmel, vagy a BL csoportkörrel még a számok mezején is lehetetlen feladat. Az objektív adatok mellett nem szabad a szubjektív tényezőket sem figyelmem kívül hagyni, mert ahogy Rudas Feri bácsinak az 1948/49-s bajnokcsapat volt a legjobb, úgy azok számára akik a hatvanas évek fociján nőttek fel, nagyon egyszerű a válasz. 1968 egy dicsőséges korszak méltó lezárása, egy olyan év mely a sikerek mellett keserűséget is hordozott, egy olyan év mely megbolygatta a Fradi érzelmeket, egy olyan év mely nem csak a fociban, de a világ történelmében is mérföldkőnek bizonyult. Gyilkosság áldozata lesz Robert Kennedy, diáklázadások törnek ki Európában, a Varsói Szerződés csapatai (köztük Magyarország is) bevonulnak a forrongó Csehszlovákiába, az Apolló-8 Hold körüli pályára állt és hazánkban bevezették az új gazdasági mechanizmust melyet nem néztek jó szemmel Moszkvában (sokak szerint a cseh bevonulási részvételünk is ennek a következménye volt). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 6.
Az Aranycsapat 12. játékosát sem Sebes Gusztávnak hívták….
Sebes Gusztáv, az 1952 után Aranycsapattá átkeresztelt nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya 1956. június 9-én Lisszabonban ült utoljára a piros-fehér-zöld színekben pályára kifutó csapat kispadján.
A Portugália-Magyarország mérkőzés 2:2-re végződött, abból a csapatból, amely az „évszázad mérkőzését” kezdte Londonban, hatan voltak a pályán.
A fent említett „utoljára” kifejezés azonban kapásból pontosításra szorul, hiszen a válogatott (nyilván anyagi okokból), ha már olyan messzire repült, Lisszabon-Budapest néven játszott még egy meccset öt nap múlva, amelyet 3:0-ra megnyert. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 5.
Sebes nélkül már az első prémium osztáson összevesztek volna…
2010 májusában (huszonnégy évvel a halála után) a Los Angeles Times című újság a világ valaha volt harmadik legjobb futballedzőjének választotta Sebes Gusztávot, az „Aranycsapat” becenévre hallgató magyar válogatott szövetségi kapitányát.
A Haller tér közel sem „Los Angeles-i” kulisszái közül indulva, ha posztumusz jelleggel is, de nem akármilyen megkoronázása volt mindez egy tréneri karriernek, még ha pontosan tudjuk is: az ilyen és az ehhez hasonló listák, szubjektív mivoltuk miatt, millió sebből véreznek. No, de mi magyarok legyünk az utolsók, akik akár csak egy nagyon halvány kérdőjelet is teszünk Guszti bácsi „bronzérme” mögé!
Túl azon, hogy nem döntethető el objektíven, hogy X, vagy Y a világ legjobb edzője, hiszen adott esetben egy NB III-as csapattal a Magyar Kupában (vagy stílszerűbben az akkori MNK-ban) kiverni egy neves NB I-es, fővárosi csapatot néha nagyobb edzői kvalitásokat kívánhatott, mint az Aranycsapat kispadján ülve nézni, hogyan csépelik Puskásék futballtudásban hozzájuk semmiben sem mérhető ellenfeleiket.
Éppen ezért nem is az az igazi kérdés, hogy Sebes Gusztáv jó edző volt-e vagy sem, mert ennek felvetése is merő szakszerűtlenség. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Zöld-fehér forgácsok: A zöld-fehér kőszikla
Az első bajnoki meccsen, amelyet láttam, feltűnt a Fradi védelmének közepén egy hatalmas termetű hátvéd. Óriási felszabadító rúgásai az ellenfél térfelének legalább a közepéig szálltak, fejjel korlátlan úr volt saját kapuja előtt, rögtön látni lehetett, hogy szívét adja a csapatért.
Ő volt Kispéter Mihály, kinek vezetéknevében humorosan hangzott a „kis” előtag. Valahányszor arra gondolok, mit is jelképezett számunkra a Fradi, eszembe jut ez a csupaszív ember – mert ember volt a javából –, aki Szolnokról került a zöld-fehérekhez, de nála önfeláldozóbb fradistát nem ismertem. A hűség mintaképe volt, szerény, mégis kikezdhetetlen tekintély. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – I.
New York előtt Amerika Torinóban
1965. június 23., Torino. Ez a nap bár nem rengette meg a világot, de a magyar labdarúgás számára mégis az egyik legjelentősebb dátum. Ha nem a legjelentősebb. Tudom, az Aranycsapat londoni 6:3-s győzelme, vagy az 1938-s és az 1954-s VB döntő sokkal mélyebben belénk ivódott, de talán nem kell ahhoz “elvakult” Fradi szurkolónak lenni, hogy tényként fogadjuk el azt, hogy a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi (európai) kupagyőzelmét a Juventus legyőzésével a Ferencváros szerezte. Tudom azt is, hogy szó szerint ez sem teljesen fedi az igazságot, hiszen a két világháború között a Fradin kívül az Újpest is nyert Közép-európai Kupát, de mivel az akkori KK néhány országra korlátozódott, mégis csak 1965-ban ült először és utoljára magyar klubcsapat Európa “kisebbik” trónján. Arról a napról sok mindent tudunk, szerkesztőségünk oldalán is több információt lehet találni a döntőről, mégis mikor elolvastam Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt könyvének “New York előtt Amerika Torinóban” fejezetét, rá kellett jönnöm, hogy amit tudok, az főleg statisztikai adathalmaz, néhány visszaemlékezés és egy két perces összefoglaló. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a győzelemhez, hogy mi is megérinthessük a VVK serleget és megértsük azt a kort, melyben Mészáros József csapata a csúcsra ért, el kell olvasni az egyéni hangvételű emlékezést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
