Szerkesztőség
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 4.
Amikor a csillagok nem férnek el az égen…
Az 1953. november 25-én a Wembleyben lejátszott (később a világ labdarúgásának történelmébe az Évszázad mérkőzéseként bevonuló) Anglia-Magyarország összecsapás előtt a magyar válogatottnak nevezett alakulat játszott egy mérkőzést Franciaországban.
A több könyvtárnyira rúgó visszaemlékezések közül is csak a legalaposabbak ejtenek egy félmondatot erről a komolynak igazán nem mondható, inkább erősebb tréningre, mint komoly mérkőzésre emlékeztető kilencven perről, amelyen Puskásék 18:1-re verték a CO Billancourt együttesét.
Puskás 6, Budai és Kocsis 3-3, Czibor, valamint a szünet után beállt Palotás és Tóth Mihály egyaránt 2-2 góllal járult hozzá az igazán elsöprőnek mondható győzelemhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Buzánszky Jenő emlékére
„Ha valamit elhatározol, meglesz, világosság ragyogja be utadat…”
Nekrológunkban a mindnyájunk által tisztelt és szeretett Jenő bácsira emlékezünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 3.
A „Tigris”, aki kibányászta a gyémántokat…
Nemeskotteszói Gallowich Tibor az idők végezetéig beírta magát a magyar szövetségi kapitányok, így értelemszerűen a honi labdarúgás történelmébe.
Már régen nem szerepelt neve előtt a „nemeskotteszói”, nemesi származására utaló előnév, amikor az ország futballjának főtrénereként ő küldte pályára azt a tizenegyet, amely a II. világháború utáni első válogatott mérkőzésen Magyarországot képviselte.
így aztán, ahogy az 1945. augusztus 19-én az Üllői úton lejátszott Magyarország-Ausztria összecsapás valamennyi résztvevője, értelemszerűen, mint annak a csapatnak a szövetségi kapitánya ő is felsoroltatik minden alkalommal, amikor a magyar futball jelentős szereplőit és állomásait veszik számba az emlékezők.
Divatos kifejezéssel élve (amelynek talán a tartalmát sem értette volna 1945 táján az utca embere, nemhogy a közbeszéd részeként használja) „jókor volt jó helyen”!
Kapitányi munkálkodását azonban igazságtalan és szakszerűtlen lenne a puszta vakszerencse számlájára írni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 2.
Az ex-rendőrfőkapitányt megkergette a tömeg
Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a magyar futballban, a kezdetek kezdetén, egyáltalán nem volt vonzó pozíció a szövetségi kapitányi tisztség. 1901 és 1943 között (néhány kivételtől eltekintve) szinte úgy kellett könyörögni, hogy valaki egyáltalán elvállalja ezt a kétségkívül nem igazán hálás beosztást.
Nem véletlen, hogy az induláskor az úgynevezett kiküldöttek tanácsa (bárki könnyen elképzelheti, micsoda szócsaták lehettek ott) állította össze a nemzeti tizenegyet, ám amikorra a viták a tanácstagok között már szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak, ők is rádöbbentek a helyzet tarthatatlanságára és úgy döntöttek: legyen a siker vagy a kudarc egy személyhez kötött, ők a maguk részéről nem kérnek tovább a vereséget követő sajtókritikákból, a szurkolók gyalázkodó megjegyzéseiből, inkább lemondanak az esetleges győzelmek után az elismerésekről is.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 1.
Taktikai értekezlet, talpig egyenruhában…
Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor egyáltalán nem hatotta meg.
Mi akkor már a Rózsadomb alján lévő, csendes kis utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van a mi hadseregünkkel, azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozó szobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – Ajánló
Gyermekkoromban egyetlen kapitányt ismertem. Zenthe Ferenc kultikus figurája (Eke Máté), a Villányi-hegység pincéiből indult a labancok elleni portyákra. Örsi Ferenc zseniális regényéből készült sorozat jelentette számunkra a kalandot, a szabadságot és talán a bimbózó szerelmet is, hiszen nem csak Tenkes kapitánya szíve dobbant meg Veronika láttán, mi is Vajda Márta csodálatos mosolyával aludtunk el, persze csak akkor, ha nem nagyapám és apám focianekdotái ringattak álomba. Arra tisztán emlékszem, hogy 1966-ig nem nagyon tudtam, hogy létezik magyar válogatott. Csak a Fradi. Másról nem is tudtak beszélni, a válogatott valamiért tabunak számított, aminek az okát csak sokkal később tudtam meg. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a berni elvesztett döntőt feldolgozzák, olyannyira, hogy Sebes Gusztáv neve tiltott szónak számított otthon, pedig tudom és apám is bevallotta utólag, hogy ez igazságtalan volt, de azt megtanultam az évek során, hogy a fociban mindig az edző viszi el a “balhét”, még akkor is, ha az a bizonyos ’54-s VB döntő a pályán dőlt el, bár annak valódi hátterét, okát, talán soha nem fogjuk megtudni. Ahogy az első VB döntőbeli vereségünk 1938-ban is számos “találgatásra” ad okot, melyről Lakat T. Károly “Ó Kapitány…kapitányom!…” sorozatának egyik fejezete is utalni fog. Mert ahogy a szerző is írja, a magyar válogatott kapitányának soha nem volt könnyű a sorsa, sőt voltak olyan évtizedek, amikor “lasszóval” kellett a kispadra fogni kapitányt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A fradista, aki büszkébb volt hét gyermekére, mint a góljaira
Folytatva tavaly megkezdett hagyományunkat, miszerint minden karácsonykor egy-egy régi, sporttal kapcsolatos írással kedveskedünk olvasóinknak, az idén Pajor-Gyulai László 1994. január 21-én a Nemzeti Sportban megjelent interjúját elevenítjük fel. Kollégánk beszélgetőpartnere Mike (Mayer) István, a Ferencváros negyvenes évekbeli gólvágója volt, akit A legsikeresebb magyar válogatott futballista – külföldön című írásában faggatott a szerző. Az interjú sajnálatos aktualitását az adja, hogy a méltatlanul elfeledett válogatott labdarúgó húsz esztendeje, 1994 szentestéjén hunyt el a New Jersey állambeli Glen Rockban…
I. Novák Dezső Utánpótlás Emléktorna – Meghívó
“A Fradi az Fradi. Még akkor is ott vagyok, ha nem vagyok ott.” – Ezt az örök érvényű gondolatot, érzést a Ferencvárosi labdarúgás legendás játékosa, Novák Dezső nyilatkozta amikor arról kérdezték, hogy nem hiányoznak-e számára az égig érő Üllői úti fák, melyek talán az 1995-s BL csoportkörében zöldelltek a legszebben. Vagy talán még sem csak akkor? Hiszen a 7 bajnoki cím, két magyar kupagyőzelem, VVK siker, világválogatottság, két olimpia bajnoki aranyérem, EB bronzérem – mind-mind olyan siker a pályafutásában, amit nagyon kevesen tudnak felmutatni a magyar labdarúgás történetében. Mindezeket ráadásul zöld-fehérben, Fradi játékosként. Jákon született, Szombathelyen lett válogatott (1960-ban bronzérmet szerzett a római olimpián), de a szíve mindig is a Fradiba húzta. Nehezen engedték el, de amikor 1961 nyarán beköltözött a Fradi csónakházába és néhány hét múlva pályára lépett a Csepel ellen, egy olyan fejezetet nyitott a Ferencvárosi labdarúgás történetében, melyet örökké tisztelnünk kell. Egy régi bölcselet szerint ha valakinek megakarjuk ismerni az életét, húzzuk fel a cipőjét és sétájuk végig azt az utat amit megtett, éljük át a sikereit, bánatait, kétségeit és sose feledjük, mindenkinek megvan a maga története. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rédli András a Tempó Fradi Alapítvány új kurátora
Vannak olyan kötelezettségek, törvényi előírások melyekről tudjuk, hogy el kell végeznünk, mégis nehezen fogunk hozzá. Nem azért mert “kekeckedni” akarunk a hatóságokkal, hiszen akik bármilyen összefüggésben használhatják a Fradi nevet, azoknak a saját felelősségen túl a Ferencvárossal szemben is vannak kötelezettségei. Mégis vannak pillanatok amikor szeretnénk megállítani az időt és nem venni tudomásul a sors akaratát. Amikor 2013. április 30-án elhunyt Hargitai Károly a Ferencváros volt ügyvezető elnöke és a Tempó Fradi Alapítvány kuratóriumának tagja, szerkesztőségünk nem az időt akarta megállítani, inkább néhány nappal visszaforgatni az órát és meg nem történtté tenni az elmúlást. Számunkra Karcsi bácsi nem csak múltat jelentette. Annál sokkal többet: az önzetlen segítséget, a nyíltságot és a Fradi iránti alázatot. Amikor az Alapítványunkhoz kerestünk kurátorokat és felmerült Karcsi bácsi neve, feszengve és visszafojtott izgalommal kerestük meg. Vajon mit fog szólni a felkérésre? Mondhatnánk az idő távlatából, hogy nem csalódtunk, hiszen előtte már ismertük őt, mindig önzetlenül segített ahol csak tudott, de egy Alapítvány kurátorának lenni már mást jelent. Ennek ellenére szinte az első szóra igent mondott, mert tudta, a létrejövő Alapítványunk célja a Ferencvárosi labdarúgás történetének feldolgozása, a legendák emlékének ápolása, mely neki is a szívügye. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A Sárosi család emléktáblájának avatása
1912 és 1939 között Budán, a Budafoki út 10/b alatti házban élt a családjával Stefancsics Bálint szabómester. Feleségével három igen eleven fiúgyermeket neveltek, Györgyöt, Lászlót és Bélát. A három fiú – már Sárosira magyarosított néven – lett a magyar sport, a Ferencvárosi Torna Club büszkesége. Dr. Sárosi György és Sárosi III Béla labdarúgóként, Sárosi László pedig vízilabdázóként emelkedett válogatott szintre. A Sárosi (Stefancsics) család emlékét a ház falán a mai napig nem őrizte semmilyen jel.
Újbuda Önkormányzata, a Ferencvárosi Torna Club és az FTC Baráti Kör támogatásával, dr. Sárosi György születésének 102. évfordulóján, emléktábla avatására került sor a Budafoki út 10/b ház bejáratánál. Az Önkormányzat részéről dr. Hoffmann Tamás polgármester emlékezett meg a Sárosi családról. Orosz Pál, az FTC labdarúgó Zrt. vezérigazgatója méltatta a Sárosi fiúk sporteredményeit, s hangsúlyozta, hogy nagy szükség van az emlékek ápolására. Rudas Ferenc, az FTC Baráti Kör elnöke, a legidősebb élő válogatott labdarúgó büszkén emlékezett vissza arra, hogy ő még együtt játszhatott Sárosi Gyurkával és Bélával a Fradiban, sőt Bélával a válogatottban is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
