Dénes Tamás
Az otthon zöld füvén XVII.
Talpra, Megyer!
Mielőtt bárki is elfogultsággal vádolna, leszögezem, hogy soha nem voltam híve a “félidős” bajnoki címeknek. És ezzel akkor is így lennék, ha 1944-ben végül is kihirdetik a Fradit bajnoknak. Persze most jöhetnének azzal, hogy nekünk Fradistáknak ebben a témában savanyú a szőlő, hiszen 1963-ben és 1970-ben is egy picinyke szalmaszálon buktuk el a bajnoki címet. Ettől még a tények makacs dolgok, bár annyi azért hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy erről nem a bajnokságban résztvevő csapatok tehetnek. 1963-ban, amikor épphogy megúsztunk egy harmadik világháborút, kezdetét vette a hidegháborúnak egy újabb korszaka. Talán ennek folyománya volt az, hogy 1963-ban a szocialista országok követve a “nagy és legyőzhetetlen” Szovjetuniót, a nyugati formától eltérve, a tavasz/ősz lebonyolítást vezették be, ezért kellett 1963-ban egy fél műszakot teljesíteni a magyar bajnokságban. Amit aztán 1970-ben megszüntettek, mert rájöttek, hogy ezzel a magyar csapatok hátrányba kerülnek a nemzetközi kupákban. Vagy az is lehet, hogy ezzel csupán az 1969-s “jönnek a csehszlovákok” vereséget akarták feledtetni a szurkolókkal. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XVI.
Hé, ’68!
“1968 fényes éve volt a Ferencvárosnak.” – ezzel a tömör és mindent kifejező mondattal indul “Az Otthon zöld füvén” újabb fejezete. Ezzel akár le is lehetne zárni a bevezetőt, hiszen kevés olyan zöld-fehér rajongó van, aki nem ismerné labdarúgásunk történetének kultikus évét. De ahogy a fejezet címe is utal rá, 1968 nem csak emiatt emlékezetes. “A világ végérvényesen megváltozott” – fogalmazta meg Robert Merle a kiváló francia író “Üvegfal mögött” című regényben. A sokaságból nehéz kiragadni azokat az eseményeket melyek alátámasztják az előbbi mondatot. A prágai tavasz, az európai diáklázadások, Robert F. Kenedy meggyilkolása, az új gazdasági mechanizmus bevezetése hazánkban – mind-mind olyan események melyek lezárták a hidegháborús hatvanas éveket és egy új világ kialakulásának a reményét vetítették elő. 1968 azonban nem csak a politikának egy sötétebb részét próbálta lezárni. A Ferencvárosi labdarúgás egyik legdicsőségesebb korszaka is véget ért… egy újabb bajnoki címmel, a VVK döntővel, Aranylabdával, három világválogatottal és a mexikói olimpia győzteseivel (Novák, Szűcs, Páncsics, Juhász “+” Varga Zoltán). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XV.
Beatles – Rolling Stones 3:0
Vannak mérkőzések, melyek örökre a szurkolók lelkébe költöznek. Ezek azok, melyekre mindig lehet hivatkozni, melyről áhítattal lehet mesélni a gyereknek, az unokának és melyekre ha emlékezünk, olyan dallamokat játszanak mint a Beatles vagy a Rolling Stones. Az, hogy éppen melyik duruzsol a fülünkbe, az főleg a hangulatunktól függ. De vajon mi köze van a rockzene két legendás bandájának az 1967-s Ferencváros-Újpest rangadóhoz? Természetesen nem sok, vagy talán semmi, de mégis ha engedünk a fantáziánknak és imádjuk a focit és a rockzenét, akkor biztosan találunk összefüggést. Pedig akik jól ismerik a két banda történetét, azok tudják, hogy a Beatles a rangadó évében már a feloszlás határán volt, és bár 1969-ben még jelent meg albumuk, de koncerten utoljára 1966-ban léptek fel. Az “ellenfél” Rolling Stones más karriert futott be, ők később is alakultak és 1967-ben épp a csúcson voltak, a legendás “I Can’t Get No” számukra az egész világ “csápolt”.
Ahogy a zöld-fehér szurkolók “csápoltak” 1967-ben minden idők egyik legjobb Fradijának. Talán az nem is igazi Fradista aki nem fújja még álmában is a Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona összeállítást. Kispadon Lakat tanár úr, a pályán VVK bajnokok, olimpiai elsők, labdazsonglőrök, leendő világválogatottak és egy aranylabda várományos. Ők olyanok nekünk, mint a rockzenének a Mick Jagger, Keith Richards, John Lennon és Paul McCartney. Az utóbbiak a zene világát nyűgöztek le, a zöld-fehérek meg a világ labdarúgását. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XIV.
Angyalföldi paradicsom
Ennél a fejezetnél most tényleg nem hozzuk szóba a mérkőzés eredményét és nem is próbálunk a mai fejezet címét bármilyen módon is összekötni a Ferencvárossal. De annyi mezőgazdasági utalást kell tennünk, hogy a paradicsom termesztése, a magok kiválasztása, a palántázás, a hajtások gondos ápolása nagyon is fontos ahhoz, hogy a végtermék sokunk kedvenc zöldségévé válhasson. Ebből a kis “mezgés” ismertetőből már nem is olyan nehéz ugorni egy nagyot a hatvanas évek Angyalföldjére. Ahol legfeljebb egy-két balkonon termesztettek paradicsomot, és nem is angyalok lakták a XIII. kerületet, hanem főleg az iparban dolgozó munkások. Magának a kerületnek a névadása is rejtély, a legvalószínűbb feltételezés szerint a korábban a Rákos-patak mellett található Ördögmalomról kapta nevét, amit a pestiek játékosan Angyalföldre változtattak. Kassák Lajosnak is van egy verziója (még verset is írt róla), de az inkább az író- költő fantáziában született meg. Van egy pejoratív magyarázat is, mely szerint a terület nyomortanyáiról kapta a kissé gúnyos elnevezést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XIII.
Hátradőlt az egyik, romba dőlt a másik
Azt pontosan nem tudjuk, hogy mikor is alakult ki a Fradi országos népszerűsége és mikortól tolódott ki a kilencedik kerület határa. Annyit tudunk, hogy a harmincas évekig főleg budapesti csapatok alkották a bajnokságot . A vidéki csapatok csak a 40-s években kezdtek nagyobb létszámban megjelenni, melyből talán következhet az a megállapítás, hogy a két világháború közötti vidéki Magyarország, ha szerette a focit és szurkolni is akart egy országos klubnak, akkor azt Pestről kellett “választania”. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a labdarúgás népszerűsége és profizmussá válása a harmincas évekre tehető, amikor is a Ferencváros-Újpest-MTK hármas uralta a mezőnyt, akkor ezen klubok szurkolótáborának országossá válása is ezen időszakra tehető.
Ez meg akkor vált “pikánssá”, amikor a Fradi bajnoki mérkőzést játszott vidéken. A vidéki városok mindig is híresek voltak lokálpatriotizmusukról, így soha nem volt könnyű eldönteni, hogy az a szurkoló aki már az anyatejjel megkapta a Fradi szeretetét, vajon kinek is szurkoljon. Főleg azokban a kisvárosokban, melyek csak néhány évet töltöttek a legmagasabb osztályban. Annak ellenére, hogy a jelenben a Dorog az NB III-ban szerepel, volt olyan 23 évük amikor elég jelentős szerepet töltötte be a magyar labdarúgásban, bár bajnoki címet nem szereztek, de olyan játékosok szerepeltek a csapatban, mint Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Varga János, Ilku István, Prohászka János, Karába János, Szuromi Antal, Monostori Tivadar, Szűcs Lajos. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XII.
Piros hetes
Azt nem tudom, hogy a többi kártyajátékban milyen szerepet tölt be a piros 7-s, de azt igen, hogy ultiban az a lap, amit legszívesebb minden kártyás megcinkelne, vagy olyan chipet építene bele, mely mindig hozzá irányítja. Mert ahogy nagyapám mondta, sok szép dolog van az életben, de egy piros 20-100 ulti terített durchmars-nál nincs szebb. A gond az, hogy ez a kombináció legfeljebb szökőévente jön össze és a játszótársak is mindig hitetlenkedve néznek a nyertesre, mert ilyen a “világon nincs”.
1963. november 17-én a Népstadion 65 ezres nézőseregének zöld-fehér része (kb. a 80%!-a) is azt hitte, hogy valami rossz tréfa áldozata. Bajnoki címvédőként közel egyéves veretlenséggel a hátunk mögött hogyan tudtunk 7 gólt kapni a Honvédtól? Magabiztosan vezettük a bajnokságot, az előző héten az Újpestet győzték le Mészáros József tanítványai, ráadásul a Honvéd a középmezőnyből próbált a dobogóra érni. Egy zöld-fehér győzelem már előre borítékolta volna a bajnoki címet az 1963 őszi, csonka bajnokságban (ezután álltunk át újra a tavasz/ősz rendszerre).
A meccs vége egy piros hetessel “fényesített” terített betli lett a Fradi számára. Ettől még simán megnyerhettük volna a bajnokságot, melyhez csak az kellett volna, hogy a két utolsó mérkőzésen 1 pontot szerezzünk a Szeged és a Dorog otthonában. Sajnos nem sikerült, így még egy piros ulti sem jött össze, bár a dobogó harmadik fokára felléphettünk.
Talán ezért is keserves emlék a Honvéd elleni “piros hetes”, de nem lenne zöld-fehér a szívünk, ha nem említenénk meg, hogy négy évvel később a Fradi húzott elő egy zöld hetest (7:1), mely a kártyában nem olyan értékes mint a piros, de nekünk sokkal kedvesebb.
Most mégis érdemes leküzdenünk minden akadályt és átadni magunkat az olvasás és az emlékezés örömének. A piros hetes ellenére is ajánljuk a következő fejezetet – nem fogják megbánni.
Az otthon zöld füvén XI.
Bányásznap Mikulás előtt
Szent Borbála, akinek a legendája a villámlással kötődik össze, idővel a bányászok, kohászok és tűzszerészek védőszentjévé vált. Nevét tragikus és önfeláldozó élete tette halhatatlanná, de az előbb említett szakmához az a hit kötötte, mely szerint a tisztelői nem halnak meg gyónás és a betegek utolsó kenetének felvétele nélkül. És ha belegondolunk, hogy ezek a szakmák mennyire veszélyesek voltak, egyből érthetővé válik miért is kötődik a bányásznap Borbálához. A Bányásznap hosszú múltra tekint vissza, a II. világháború előtt bányavidékenként eltérő időpontban rendezték ezeket az ünnepségeket. A második világháború és az azt követő kommunista berendezkedés ezt a rendet felbontotta, és 1951-től szeptember első vasárnapján rendezték meg a Bányásznapot. A tatabányai bányászat rendkívül sanyarú viszonyai, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenség késztette az akkori politikát, a bányászok helyzetének javítására, erkölcsi és anyagi elismerésére. És ennek egyik eszköze volt a Bányásznap törvénybe iktatása.
A másik eszköz már sokkal hétköznapibb és sportosabb volt. Az ötvenes évektől ha bányásznap, akkor bajnoki mérkőzés, és a sorsolás “szeszélye” folytán a hazai bányászcsapat ellenfele a Ferencváros volt. így vált teljessé az ünnep, bár voltak kivételek. 1958-ban a svédországi világbajnokság átírta a forgatókönyvet, és szeptember első vasárnapján a Honvéd látogatott Tatabányára (a Fradi akkor épp az Újpestet verte 4:2-re), de szeptember 30-án (Borbála névnap december 4-én van) már nem kerülhettük el a sorsunkat. A “pót-bányásznapi” mérkőzésen meg olyan történt, melyre az 1957-s “újjászületésünk” óta nem volt példa.
Kaptunk egy ötöst… Nem a lottón, hanem a focipályán. Hogyan történhetett meg ez a “szégyen”? Az Otthon zöld füvén következő fejezetéből ez is kiderül.
Az otthon zöld füvén X.
Mese a 13 találatról
Géza, a történelem tanár, Vali, a kenyereslány, Bartha doktor, az orvos, és Károly bácsi a pincér különböző okok miatt totóznak. Egyszer közösen töltenek ki egy szelvényt és 12 találatuk lesz (az ötvenes években ez jelentette a főnyereményt). Sokunk számára ismerős a történet, amit Bacsó Péter ötletéből Makk Károly álmodott a filmvászonra néhány hónappal az 56-s forradalom és szabadságharc kitörése előtt.
8 évvel előtte, 1948. november 1-én, az Üllői úton egy másik “mese” zajlott a zöld gyepen. A Fradi álomcsapata eggyel meg is toldotta a lottó főnyereményét és 13 találatot ért el a Győri Vasas ETO ellen. Kocsis és Deák felváltva lőtték a gólokat, mindketten 5-5 gólig jutottak. A mérkőzés elején Kocsis szerzett két gólt, majd utána Deák duplázott, majd újra Kocsis jött két góllal és mivel Deák sem akart lemaradni, ő következett egy duplával. Mire duplázva elértek a mérkőzés végére, már “csak” egy-egy találatra maradt idejük…A “gólverseny” között az ellenfél is lőtt kettőt, igaz a saját kapujukba.
13 lett a vége, egy mesés délutánon, 1948. november 1-én. A bajnokság végén 140 találat (melyből Deák 59-et szerzett), 11 pontos előny és minden idők egyik legjobb Ferencvárosa – amit a hatalom a következő bajnoki szezonban darabjai szedett szét.
Az otthon zöld füvén IX.
Negyvennyolc emléke
Életünk során sok számmal találkozunk, és ahhoz nem is kell elmerülni a számmisztikában, hogy néhány hallatán egyből tudjuk, mit is jelentenek. Ha meghalljuk, hogy 48, egyből a szabadság, Petőfi és Kossuth üzenetét halljuk. Közel 150 éve egy mondás is kapcsolódik hozzá (Nem engedünk 48-ból), mely hitvallás végül is elvezetett az 1867-s kiegyezéshez. Most mégsem ehhez a csodás ünnephez kötődő eseményt ajánlunk a figyelmükbe, mert ha 48, akkor egy 100 évvel “fiatalabb” történelmi esemény kopogtat az ajtón, melyet sokan személyesen is átéltek, sőt, sokuk életét alapjaiban változtatta meg. Mert ha 1848 a szabadságról szólt, akkor 1948 a zsarnokság kezdetéről, a Rákosi rezsimről, melyre országosan a féktelen terror volt a jellemző. A Ferencváros is áldozatává esett, 1950-1956 között elvették a nevünket, zászlónkat, színünket.
Az 1947/48-s bajnokság három csapat között dőlt el az utolsó fordulóban. A Vasas az MTK-t fogadta, a Fradi meg Csepelre látogatott, 1948. június 27-én. Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy 48 nyara hozta meg a teljes fordulatot hazánkban (június elején alakult meg a MDP), így a teljes hatalomra törekedő Rákosi Mátyásnak sokak szerint szüksége volt egy munkás bajnokcsapatra. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Csepelen, 35 ezer néző előtt, a Rudast nélkülöző Fradi, 4:3-ra kikapott a hazai “munkásoktól”.
De még milyen mérkőzésen! A mai napig vita tárgya az eredmény alakulása és aki elolvassa a következő fejezetet az nem csak a drámai mérkőzést ismerheti meg, hanem az alakuló diktatúra lélektanát is. A bajnokságot a Csepel nyerte, de a Fradi “nem engedett 48-ból” és a rákövetkező bajnoki szezonban alapos revánsot vett (140 gól, 11 pontos előny).
A Rákosi diktatúra meg a Fradin vett revánsot 1950-től, de ez már egy másik történet.
Az otthon zöld füvén VIII.
Kettétört, mint a sósperec
Sokunk gyermekkorában ünnepnapnak számított, amikor anyu és apu kivitt minket a strandra, ahol ebédre kaptunk egy perecet és egy Bambit. Az utóbbi a rossz nyelvek szerint kátrányból készült, mégis a buborékos ital narancsos ízét még több évtized után is érezzük a szánkban. A hozzá kapott perec ropogós volt, de rajta néha akkora sódarabkák virítottak, hogy ha ráharaptál, egyből futhattál a fogorvoshoz. Ilyenkor nem volt kedved dúdolni a nótát, miszerint “Három sós perec, mondd meg, ha szeretsz, Eszem azt a mosolygós szemedet!” Azt nem tudom, hogy 1947. április 20-án Perecesbányatelepen árultak-e sósperecet, de azt igen, hogy ezen a napon a hazai szurkolók dalolhatták lelkesen a nótát.
Számukra ünnep volt az a nap. Feljutottak az NB I-be és bár kieső helyen álltak (a végén ki is estek), és tudták, hogy életük mérkőzését vívják a Fradi ellen. Hatezren toporogtak a pálya szélén, sokan a fákon, a kerítésen csimpaszkodva várták, hogy a perecesi legények csodát tegyenek.
Az első félidő után 2:0-ra vezetni a Fradi ellen, az maga volt a tömény boldogság. Aztán ami a folytatásban történt, az már inkább a pesti kabaré világába tartozik. Jött a harmadik hazai gól mely után olyan jelenetek játszódtak le, melyek örökké beírták a labdarúgás évkönyvébe az 1959-ben Miskolccal egybeépült település nevét.
De erről szóljon inkább a “Kettétört, mint a sósperec” fejezet. A Bambit ízét meg úgy sem feledjük.
