Dénes Tamás
Az otthon zöld füvén VII.
Fradi-Újpest, hadi helyzet
“Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború; természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.” 1944 őszén talán Márai Sándor gondolata vezérelte a magyar labdarúgás vezetőit amikor annak ellenére döntöttek a bajnokság elindítása mellett, hogy az angolszász légierő már bombázta az ország stratégiai pontjait. Valószínűleg úgy gondolták, ha az égből bombák hullanak, akkor a zöld gyepen is záporozzanak a bombák. Az előbbiek életeket oltottak ki és az emberek bunkerekbe, pincékbe menekültek, az utóbbiak láttán tenyerek verődtek tapsra, egy-egy bombagól láttán el lehetett felejteni a jelen borzalmait.
1944 őszén azonban ezek csak pillanatok voltak.
Az MTK 1940-s erőszakkal való felszámolása után a derbi számított az év mérkőzésének Budapesten. Erről sajnos a háború nem nagyon vett tudomást, így fordulhatott elő, hogy 5 forduló után félbeszakadt az országos bajnokság és kizárólag pesti csapatokkal hadibajnokságot hirdettek – benne két Fradi-Újpest derbivel. Melyből az egyik félbeszakadt légiriadó miatt, a másikat meghirdették, de már nem játszották le.
Sárosi és Szusza bombái “vereséget” szenvedtek a háború nehéztüzérségével szemben. Háború és labdarúgás – mindez az 1944-s derbik tükrében. Kihagyhatatlan olvasmány.
Az otthon zöld füvén VI.
A Tisza-parti Kalmár
Baróti Lajos, Lakat Károly, Toldi Géza – első hallásra klubszinten talán nehezen kapcsolható össze a három legendás játékos, hiszen Baróti nevére mindenkinek az Újpest, Lakatot és Toldit meg ezen az oldalon nem kell bemutatni, hiszen mindketten örökké beírták nevüket labdarúgásunk történetébe. Ha ehhez még hozzávesszük 1942-t, a II. világháború keleti frontját és egy szegedi Kalmárt, aki nem olyan személy volt, aki különféle árut vásárolt, majd máshol haszonnal értékesített és nem is egy szellő, mely a parkok fái között lengedezett, akkor egy igazi történelmi mérkőzés képe elevenedik meg. Kalmár György, 1942. május 17-én olyan huzatot idézett elő a szegedi sportpályán, mely nem a környező fákat lebegtette meg, hanem a Ferencváros védelmét rombolta össze.
A kiváló szegedi csatár mesternégyest ért el a Fradi elleni 5:0-s mérkőzésen. És vajon hogyan kerül a képbe Baróti, Lakat és Toldi? Talán kevesen tudják, de ebben az évben mindhárman a Szegedi AK játékosai voltak. így talán nem is olyan meglepő a fölényes győzelem a háború viharában. A mérkőzés évében még “győzelmi jelentések” érkeztek a keleti frontról, de mindannyian tudjuk, valójában mi is lett a sorsa a II. magyar hadseregnek a Don-kanyarban.
Természetesen nem egy történelem órán vagyunk, és a “Tisza-parti Kalmár” remekléséről szól a fejezet, de ahogy azok akik felültek 1942-ben a lelátóra és szurkoltak a csapatoknak, úgy az emlékezők sem vonhatják ki magukat a háború borzalmából.
Az otthon zöld füvén V.
Táncos Ferencváros
A kötet harmadik fejezetének ajánlójában egy kicsit “méltatlankodtam”, hogy egy 11:2-s vereségről kell néhány mondatos ajánlót írnom (nehezemre is esett), most meg amikor elolvastam a “Táncos Ferencváros” részt, legszívesebben én is táncra perdültem volna, bár valójában soha nem számítottam a parkett ördögének. Egyből meg is bocsájtottam a szerzőknek, pedig tudom, a következő fejezetekben is lesz még szó Fradi vereségekről. De egy magyar kupa derbit “közte mócsingos” gólaránnyal nyerni olyan élmény, mint mikor Gene Kelly dalol és táncol egy szál esernyővel a rend őrének szeme előtt a zuhogó esőben.
1933-ban nem zuhogott az eső, de olyan csárdást táncolt a Fradi amit még az újpesti szurkolók is megtapsoltak. Gene Kelly helyett meg olyan legendás játékosok táncoltatták a labdát a lábukon és a fejükön, mint Sárosi Gyurka, Táncos, Takács II., Toldi és Kohut. Tizenegyet rámoltak az újpesti kapuba, Aknai annyiszor nyúlt hátra a labdáé, hogy megfájdult a válla.
A mérkőzés után az Újpest klubigazgatója odaállt a játékosai elé és a győztes iránti tiszteletből (vagy talán így akart büntetni?) háromszor is “Éljen a Ferencváros!” vezényelt a játékosoknak. A magyar kupát megnyertük, de a bajnokság már nem sikerült ennyire fényesen.
De erről már meséljen a “Táncos Ferencváros” fejezet.
Az otthon zöld füvén IV.
Száz százalék FTC
Kevés olyan uralkodó-hadvezér van a világtörténelemben aki soha nem vesztett csatát. Amíg nem “fedezték” fel az ókori Egyiptom fáraóit, addig a spanyol armada legyőzhetetlenségéről regéltek, de az a XVI. század végén csúfos vereséget szenvedett, igaz nem az angolok győzték le, hanem a tenger istene, Poszeidón zúdított olyan vihart a tengerre, hogy szinte az egész flotta elpusztult a tomboló habokban. Egyiptom felfedezése után jött II. Ramszesz fáraó, aki tényleg nem vesztett csatát uralkodása alatt. Ahogy a Ferencváros labdarúgó csapata is veretetlen maradt az 1931/32-s bajnoki szezonban. A két legyőzhetetlen között eltelt közel 3000 év, és a történelem is biztosan ismer még II. Ramszeszhez hasonló hadvezéreket, de a magyar labdarúgásban abban a bajnoki évben fordult elő először és utoljára is, hogy egy csapat úgy fejezzen be egy teljes bajnokságot, hogy egyetlen pontot sem veszítsen (1901-ben a BTC is hibátlant hozott, de akkor 5 csapat vett részt és 7 mérkőzést kellett játszani).
A Fradi 1931/32-s produktuma szinte földönkívüli teljesítmény, amiről lehet ugyan írni, de egyből felvetődik is a kérdés: vajon minek? Elég lenne felsorolni a 22 forduló győzelmeit, a 105 gól szerzőjét, miközben folyamatosan tapsolunk és elismerően bólogatunk. A szívünk amúgy is már magába zárta ezt a varázslatos szereplést, bár ahogy a harmincas évek többi sikereit, így talán ez is “berozsdásodott” egy kicsit.
Ezért is magával ragadó a mostani fejezet, főszerepben a verhetetlen armada Blum Zoltán parancsnoksága alatt, olyan játékosokkal mint Takács I., Lázár, a fiatal Sárosi és a 105 gól szerzésében főszerepet vállaló híres “T”-betűs csatársor.
Az otthon zöld füvén III.
Két büntető, egy 11-es
Amikor először megláttam a fejezet címét, magamban egyből elkönyveltem, hogy itt a “szemüveget a bírónak” esete fog következni: két büntetőből csak egyet adott meg a szurkolók állandó “kedvenc” szereplője. Ismerve a szerzők egy kissé “vitriolos” stílusát, már előre dörzsöltem a kezem, de ahogy megpillantottam a mérkőzés eredményét, egyből elhagyott minden erőm, a kezem helyett a szemem dörzsöltem, közelebb is hajoltam a monitorhoz, hogy jobban lássak. “Ez csak tévedés lehet…” – mormoltam. A Fradi nem kaphatott ki 11:2-re az MTK-tól. Ilyen nincs, és ha volt is, erről minek kell írni?
Oké, hogy a történelmünk része, és a mi adatbázisunkban is szerepel (bár becsülettel be kell vallanom az ilyen súlyos vereségeket nem nagyon szoktam tanulmányozni), mégis egy kicsit ódzkodtam az olvasástól. Úgy voltam vele, mint az a római hadvezér, aki a szenátus előtti csatavesztő beszámolóját ezzel a mondattal kezdte: Nem lehetne a múltkori győzelemről beszélni? A történet folytatásától inkább eltekintek, nehogy én is úgy járjak mint a 6. légió parancsnoka, ezért inkább az olvasás mellett döntöttem.
Bár az eredményt tovább sem kedvelem, de tudom, hogy a húszas évek eleje olyan volt az MTK-nak, mint a Fradinak a kezdetektől az első világháborúig: sikersorozat. Bajnoki címek zsinórban, olyan legendás játékosok mint Orth György (5 gólt is magára “vállalt” a 11-ből), Braun József, Opata Zoltán és olyan klubvezető mint Brüll Alfréd.
Valójában róluk szól a fejezet. Mi csak szenvedő alanyai vagyunk a történetnek.
Az otthon zöld füvén II.
Első osztályú pályamunkák
1911, 2014 – vajon mi köti össze ezt két évszámot? Elsőre ez egy több milliós kérdésnek látszik, de ha a “zöld fű” és a “pályamunkák” szavakhoz hozzáadjuk Fradista szívünket, a múlt és jelen egyből érinthető közelségbe kerül. Azt valószínűleg kapásból kevesen tudják, hogy a Ferencvárosi labdarúgás első stadionját az Üllői úton 1909-ben kezdték építeni és 1911. február 12-én avatták az MTK elleni (február 5-én volt egy “felvezető” edzőmérkőzés is). Arra még nincs pontos dátum, hogy 2014 nyarán/őszén melyik nap és ki ellen fogjuk avatni a Ferencváros új stadionját, de ha manapság az Üllői út 129. környékén járunk már szinte kézzelfogható közelségbe kerül az átadás.
De tudnunk kell azt is, hogy az új stadion sem épülhetne, ha száz évvel ezelőtt, a Ferencváros akkori vezetői és támogatói nem fogtak volna bele a közel 200 ezer koronás építésbe. Száz évvel ezelőtt bíztak abban, hogy amit akkor felépítenek, az alapja lehet a jövőnek. Azóta leltünk otthonra, azóta lett az Üllői út 129. a Fradisták Szentélye.
Tisztelet az elődöknek.
A mostani fejezet természetesen nem csak az első stadionunkról szól, hanem mesél az avató FTC-MTK mérkőzésről, a korszak nagy egyéniségeiről, a “karikalábú” Sloziról, aki a Fradi góljait szerezte, de említést tesz a többi klub stadionépítéséről is.
így kapcsolódik össze jelen és múlt, így öleli át egymást 1911 és 2014.
Az otthon zöld füvén I.
A Postás hétszer csenget
James Mallahan Cain 1934-s világhírű (és persze botrányos és sokáig tiltott) regényében a “Postás mindig kétszer csenget”-ben egyetlen postás sem bukkan fel, ezáltal egyszer sem csenget, de ettől még a csavargó és a görög fogadó fiatal feleségének viharos, gyilkossággal spékelt történetét minden olvasni szerető és filmrajongó (ki tudná feledni a Nicholson-Lange zseniális párosát) ismeri. Mellesleg az ír származású író évekkel később bevallotta, hogy a postás csengetését ő maga várta, amikor elküldte a kéziratát a kiadónak és várta annak válasz levelét. A Postás kétszeri csengetése a regény megjelenése óta nem csak egy új levél érkezését jelenti, hanem utal a szenvedélyre, a megcsalásra és a bűnre is.
De vajon mire utal ha a postás hétszer csenget?
Talán a házigazda elbóbiskolt és nem hallotta a kissé türelmetlen postást? Aki ismeri a szerzők eddigi munkáit, azok tudják jól, itt bizony a hétszeri csengetésnek a focihoz van köze, de akkor mit keresnek itt a postások? A válaszra a labdarúgásunk hőskoráig kell visszamennünk. Egészen 1905. november 12-ig, egy Postások-Fővárosi TC bajnoki mérkőzésig, mely a magyar foci első “bunda” botránya volt és mely végül is befolyásolta a végső bajnoki helyezést… mely érintette a Ferencvárost is.
Postások, hét gól, pofonok, állásajánlat, tárgyalás, bajnoki lakoma, újabb vallomás, perújrafelvétel, végül egy több sebtől vérző határozat, mely a Postások helyett a Ferencváros bajnoki címét jelentette. Röviden ennyi, de ha végigolvassák a “A postás mindig hétszer csenget” fejezetet a könyvből, ennél sokkal többet tudhatnak meg labdarúgásunk hőskoráról.
Az otthon zöld füvén
Magyar bajnoki és kupameccsek könyve
Mesterhármas
A DHL mindig is fontosnak tartotta, hogy egyedi megoldásokat kínáljon. Mindez a világ vezető logisztikai vállalatának honlapján olvasható. Meg most ebben a könyvben. Igazságával nehéz vitatkozni, mert a magyar futball DHL-je (Dénes—Hegyi—Lakat) megbízható színvonalon, ízléses csomagolásban, kalkulálható áron postázza immáron harmadszor, most is karácsony előtt könyvcsomagját. És persze időben. Épp időben…
Létrejöttéért minden elismerés megilleti a kiadó Magyar Labdarúgó Szövetséget, amely nem a könnyebbik utat választva vallotta: ugyan, ez most nem aktuális, hanem ragaszkodva közelmúltbéli hagyományaihoz, minden támogatást megadva ért el „mesterhármast” a 2011-es Királyok, hercegek, grófok és a 2012-es Válogatott gyűjtemény című kötetei után. Ebben a könyvben a szó elszánt, az írás megragad. Igaz, nincsenek benne fények és kamuk, csak tények és tabuk. Körkép, korkép és kórkép. Egy kattintás ide a folytatáshoz....